A londoni pestisről (1665)

Az egyik utolsó nagy nyugat-európai pestisjárvány 1664 karácsonyakor ütötte fel a fejét Londonban. A téli időszakban a megbetegedések száma ugyan nem volt jelentős, de tavasszal a járvány gyorsan terjedt, és június 29-én az udvar elhagyni kényszerült a fővárost. Azokat a házakat, amelyekben pestises beteget találtak, negyven napra vesztegzár alávették. A megbetegedések száma szeptember végén hirtelen csökkent, és a járvány lassan megszűnt. 1666 februárjában az udvar is visszatért. A pestisben elpusztult londoniak száma körülbelül 100 000-re tehető. Samuel Pepys (1633-1703) naplója és levelezése a kor mindennapjainak egyik legértékesebb forrása. Ez a levele Sir George Carteret (1610 k.1680) angol politikus feleségéhez a járvány tetőzésekor íródott.

Woolwich, 1665. szeptember 4.

Mivel a királyi udvar távol van és a város üres, nemigen tudok hírekkel szolgálni, nem számítva az olyan lehangoló történeteket, amelyek hallatán méltóságod inkább elszomorodna, mintsem szórakozna. Jómagam a városban maradtam egészen addig, míg egyetlen héten több mint 7400 ember meg nem halt, ebből több mint 6000 pestisben; addigra már a lélekharangok zúgásán kívül alig lehetett zajt hallani a városban; addigra már úgy végig tudtam sétálni a Lombard utcán, hogy alig több mint húsz emberrel találkoztam, és ötvennél is kevesebbel a tőzsdén; addigra már egész családokat, tíz-tizenkét embert együtt söpört el a betegség; már orvosomat, magát dr. Burnetet is elvitte a pestis, pedig korábban megígérte, hogy megvéd a fertőzéstől, és túl is élte az egy hónapos vesztegzárat saját házában; addigra már az éjszakák, bár egyre hosszabbodtak, túl rövidnek bizonyultak arra, hogy fátylat borítsanak azok temetésére, akik előző nap pusztultak el a betegségben. Így az emberek arra kényszerültek, hogy a nappalt is felhasználják erre a gyászos szertartásra; és végül már nem találtam fertőzetlen húst és innivalót. A hentesek is megfertőződtek, serfőzőm házát vesztegzár alá vették, pékem és egész családja pedig a pestis áldozatául esett.

Greenwichben 14 is gyorsan terjed a betegség; de a király parancsára megteszünk minden óvintézkedést, hogy megállítsuk a kór elharapódzását; ebből a célból tegnap az istentisztelet után találkoztunk a város tisztviselőivel, akik sok szomorú hírrel szolgáltak, és többek között elmesélték azt a történetet is, amelynek elmondásával szeretném most méltóságodat terhelni. Panasz érkezett hozzánk egy család ellen, amely befogadott egy fertőzött londoni házból hozott gyermeket. Kérdéseimre kiderült, hogy egy igen tehetős, Gracechurch utcai polgár gyermekéről van szó. Ez a polgár már az összes többi gyermekét elvesztette, házában feleségével együtt maga is vesztegzár alá került. Saját menekülésére már minden reményt feladott, és csak azért könyörgött, hogy ezt a csöppséget megmenthesse, amihez végül nagy nehézségek árán megkapta a hozzájárulást: megengedték, hogy a kisdedet mezítelenül kiadja egy barátjának az ablakon keresztül. A gyermeket tiszta ruhákba öltöztették és így hozták Greenwichbe, ahol, Hooker városatyától kapott értesülésem szerint, eltűrik, hogy ott maradjon.


A londoni tűzvész (1666)

A híres londoni tűzvész egy pékségben tört ki 1666. szeptember 2-án. A tűz a szárazság, az erős szél és a városi hatóságok hanyagsága miatt gyorsan terjedt. Végül szeptember 5-re sikerült megfékezni a lángokat. A City mintegy négyötöde - kb. 180 hektár, 87 templom és 13 200 ház - vált a tűz martalékává, de kevesebb, mint húszan vesztették életüket. A tűzvész pusztítása alkalmat adott a városrendezésre: szabályozták a Temzét, kiszélesítették az utcákat, a neves építész, Christopher Wren (1623-1723) tervei alapján számos új templom épült (köztük az újjáépített Szent Pál-katedrális). Az alábbi részletek John Evelyn (1620-1706) író és tudós naplójából származnak.

Szeptember 2. E végzetes éjszakán 10 óra körül sajnálatos módon tűz ütött ki a londoni Fish utcában.

Szeptember 3. Otthon hallgattam istentiszteletet. A tűz tovább terjed. Vacsora után feleségemmel és fiammal együtt kikocsiztunk a folyópartra Southwarkban,15 ahol is komor látvány fogadott minket: az egész város lángokban állt az északi part mentén; a hídtól a Temze utcán felfelé, Cheapside felé, és lefelé a Három Daruhoz címzett fogadóig az összes ház leégett; megrendülten tértem haza, azon aggódva, hogy mi lesz a város többi részének sorsa.

A tűz egész éjjel folytatódott (ha egyáltalán éjszakának nevezhetem azt a szörnyű világosságot, amely nappali fénnyel árasztotta el a várost 10 mérföldes körzetben), és még csak szította az erős keleti szél, és elősegítette a száraz évszak. Elgyalogoltam a tegnapi helyre, és láttam, hogy lángokban áll a Cheapside-tól a Temzéig a belváros egész déli része, és végig a Cornhill mentén (mert most már a szél ellen és annak irányában is szabadon terjed a tűz), a Tower utca, a Fenchurch utca, a Gracechurch utca és végig a Bainard' s Castleig. Most már a Szent Pál-templomra is átterjedt; a templom fel van állványozva, ami nagyban segíti a tűz terjedését. A tűzvész olyan nagy kiterjedésű, és az emberek annyira megbénultak, hogy az elején nem is tudom, miféle csüggedés vagy átok ült rajtuk: alig mozdultak, hogy eloltsák a lángokat, így semmi mást nem lehetett hallani, mint kiáltásokat és jajveszékelést. Mindenki fejvesztetten rohangált, és a döbbenet annyira megbénította az embereket, hogy meg sem próbálták javaikat menteni. Így a lángtenger széltében-hosszában elemésztett házakat, középületeket, a tőzsdepalotát, kórházakat, szobrokat, díszítéseket. Bámulatos módon terjedt át az egyik házról a másikra még akkor is, ha az épületek között nagy volt a távolság. Ennek fő oka, hogy a tűz a csapadéktalan jó időben annyira felforrósította a levegőt, hogy az előre kiszárította az anyagokat, amelyek aztán gyorsan lángra kaptak. Így pusztult el ház, bútorzat, minden.

Láttuk, hogy a Temzét elárasztották a bárkák, hajók és más vízi járművek, megrakva mindenfélével, amit volt idő és bátorság megmenteni. A környező földekre hordják ki ezeket a holmikat, így több mérföldnyi távolságra mindent különféle ingóságok borítanak. Sátrakat is emeltek az emberek és megmentett javaik védelmére. Az egész égbolt izzott, mint egy tűzhely forró teteje, és éjszakákon át akár több mint negyven mérföldről is látni lehetett a tűz fényét. Isten adja, hogy soha ilyet - több mint tízezer lángokban álló házat - ne kelljen ismét látnom. A zaj, a heves lángok sercegése és morajlása, az asszonyok és a gyermekek sikolyai, az emberek lázas sürgölődése, az összeomló tornyok, házak és templomok robaja együttesen valami rettenetes viharra emlékeztettek, és a levegő körös-körül oly iszonyúan forró és tüzes volt, hogy képtelenség volt akár megközelíteni is. Az emberek tehetetlenek voltak a tűzzel szemben, így a lángok tovább pusztítottak egy-két mérföld hosszú és egy mérföld széles területen. A sötét füstfelhő körülbelül ötvenmérföldnyi hosszan nyúlt el a város felett. Ilyen képet mutatott az égő város délután, amikor hazaindultam. A látvány Szodomát és a végítéletet idézte. Eszembe juttatta a passzust: Non enim hic habemus stabilem civitatem - a romok Trójára emlékeztetnek. London nincs többé. Hazatértem.

[Szeptember 7.] A romok között bolyongó emberek olyan benyomást keltettek, mintha egy kopár sivatagban vagy még inkább egy kegyetlen ellenség által földig rombolt hatalmas városban kóborolnának. Ehhez járult még a bűz, amelyet a szerencsétlenül járt teremtmények tetemei, illetve az ágyak és más gyúlékony tárgyak árasztottak. Sir Thomas Gresham 16 szobra a tőzsdepalotában ugyan ledőlt talapzatáról, de teljesen épen maradt. Ugyanakkor az összes királyszobor darabokra tört. (...) Sok hatalmas utcai lánc, sarokvas, a börtönök kapui és rácsai elolvadtak és hamuvá égtek a hatalmas forróságban. A keskenyebb utcácskákban még mindig nem lehet közlekedni, így a legszélesebb utakon mentem csak; a talaj, a levegő, a füst és a tüzes kigőzölgések még mindig olyan erősek, hogy a hajam majdnem megperzselődött, és talpaim szörnyen felhólyagosodtak.

Islington és Highgate17 felé mentem, ahol kétszázezernyi, mindenféle rendű és rangú ember szóródott szét, a legtöbben csak fekszenek megmentett javaik kis kupacai mellett, siránkoznak veszteségeik miatt, és mégis inkább meghalnának, mint hogy akár egyetlen penny segítséget is kérjenek. Ez a legfurcsább dolog, amit életemben tapasztaltam. Őfelsége és tanácsa mindent megtesz megsegítésükre, kiáltványt intéztek a falvakhoz, hogy jöjjenek és hozzanak élelmiszert a bajba jutottaknak. Nem tudom, hogyan, a nagy zűrzavar és szerencsétlenség közepette az a rémhír kapott szárnyra, hogy a franciák és a hollandok, akikkel most ellenséges viszonyban vagyunk, 18 nemcsak hogy partra szálltak, hanem már a városba is kezdenek benyomulni. Valóban egypár nappal ezelőtt nagy volt az aggodalom, hogy ez a két nép szövetkezik ellenünk, és az is felmerült, hogy ők gyújtották fel a várost. Ez a hír akkora félelemmel töltötte el az embereket, hogy azon nyomban hatalmas csődület támadt, mindenki hátrahagyta javait és fegyvert ragadott. Nagyon úgy tűnt, hogy semmi sem tudja megakadályozni őket abban, hogy minden ok és értelem nélkül nekiessenek minden franciának és hollandnak, aki az útjukba akad.19 A nagy lárma és vész annyira elhatalmasodott, hogy megrémítette az udvart. Végül a katonaság és az őrség bevetésével nagy nehézségek árán sikerült lecsendesíteni és megbékíteni az embereket, és arra kényszeríteni őket, hogy visszatérjenek a földekre, ahol is egész éjszaka megfigyelés alatt maradtak. Amikor visszaindultam, egész nyugodt volt a hangulat. Nagyon kimerülten és összetörten tértem haza.