A patrisztika az egyházatyák (pater ecclesiae) által képviselt kor a Kr.u.I-VIII.sz.közt. Három periódusra osztható: 1) Kb.200-ig tartó idõszak az apologeták [apologeomai (g.) = valakinek a védelmében beszélni], azaz a hitvédõk kora. Az apostolokat és a páli fordulatot követõ idõszak legfõbb feladata a pogányok és a gnosztikusok elleni küzdelem, valamint a Szentírás által bizonyítható teológiai érvelés megteremtése. A görög filozófia és a hellenisztikus terminológia felhasználásával igyekeztek az apologeták a keresztény tanítás értelmét felfedni. A pogányok (fõként a császárkultusz) elleni küzdelem során egyesek még a vértanúságot is vállalták, mint például Justinus mártír (100-166), s e korszakban bizonygatta a hitnek az ésszel szembeni prioritását Tertullianus (160-222). Tertullianus paradoxonra épülõ hitvallása: Credo, qua absurdum est (Hiszem ,mert képtelenség.) nem csak a teológiai, hanem a tudományos és a filozófiai gondolkodást is jelentõsen befolyásolta. A pogányok racionalisztikus magyarázatai, a gnosztikusok dualisztikus világmagyarázatai (Isten és az anyagi világ ellentéte és küzdelme során Krisztus közölte a beavatottakkal az igaz tanítást, a gnózist, s ezáltal a beavatottak feladata, hogy Istent hozzásegítsék a gyõzelemhez) egyaránt arra sarkalták a keresztény gondolkodókat, hogy egységesítsék a tanaikat. A hit terjesztése során ugyanis többféle, akár egymástól igen távoli hitmagyarázat terjedt el, s ez a hívõk körében a keresztény vallás devalválódását is eredményezhette.(A római állam is értetlenül szemlélte a IV.sz-tól a kereszténységen belül végbemenõ polarizálódást.)
2) (kb. 200-450): a hittételek (dogmák) kialakulásának és rendszerezésének kora. Ennek során egyre élesebben vetõdött fel az a kérdés, hogy milyen viszonyban áll a hit és a tudás. E kettõ harmónikus egységét vallotta a korszak egyik legjelesebb gondolkodója, a "nyugat tanítója", Szent Ágoston (354-430), de ebben a korszakban tevékenykedett Alexandriai Kelemen (180-216), Nagy Szent Gergely (325-394) és Origenész (185-253) is, akik vagy a hitnek vagy a tudásnak tulajdonították az elsõdleges szerepet. A hittételeket az egyetemes zsinatokon fogadták el (az 1. egyetemes zsinat 325-ben Niceában volt, ahol kimondták az 1. dogmát: Jézus Isten fia, s a Fiú egylényegû az Atyával), s itt döntöttek arról is, hogy mely vallási iratokat fogadják el igaznak (kanonizálás), s melyeket az igaz hittel ellentétesnek, azaz apokrifnak. Ebben a periódusban válik a kereszténység a Római birodalomban államvallássá, s ekkor nyilvánítják eretneknek az 1.dogmát elutasító arianusokat és donatistákat stb.
3) A harmadik periódus (kb. 450-800) a dogmák részletes kidolgozásának, aprólékos értelmezésének a kora.

Szent Ágoston (354-430)

Aurelius Augustinus a numidiai Tagasteban született. Alapos -fõleg- retorikai képzésben részesült, s a legnagyobb hatást Cicero gyakorolta az ifjú rétorra (pontosabban annak Hortensius c. mûve). Bár édesanyja, Mónika kersztény szellemben nevelte fiát, az mégis az "ifjúkori bûnök" csábításának engedett inkább. Kicsapongó életmódja gyümölcseként fia is született, akit Adeodatusnak [Isten ajándéka] nevezett el.( A megtérés elõtti eseményekrõl többek között a Vallomások c. önéletrajzi mûvében számol be.) Már 20 évesen a retorika professzora lesz Karthagóban, s innen indult el kalandos szellemi utazására: elõször a manicheusok tanítását követte, majd késõbb az akadémikusok szkepticizmusát tartotta elfogadható világmagyarázatnak. Amikor azonban kinevezték Milánóban retorika professzornak, akkor már a neoplatonizmust hírdette, majd 32 évesen, 387-ben keresztény hitre tért.(Egy kertben hangot hallott: Tolle lege, tolle lege! [Vedd és olvasd!], s találomra felütötte egy helyen a Szentírást, s az abban olvasottak a keresztényi életvitelre sarkallták.) A megtérésben egyébiránt nagy szerepe volt Szent Ambrusnak és Mónikának is. 395-ben Hippo püspökévé választották, s élete végéig a manicheusokkal, a donatistákkal és a pelagianusokkal folytatott teológiai vitákat. Eközben fáradhatatlanul végezte hívei körében a lelkipásztori teendõket is. Több mint 30 évi püspöki és tanítói tevékenységével az afrikai katolicizmus szellemi vezetõjévé vált. 430-ban halt meg Hippóban (épp akkor, amikor a vandálok ostrom alá vették a várost.)

Fõbb mûvei: Vallomások (Confessiones, 397-400), A Szentháromságról (De Trinitate,397-412), De civitate Dei (Isten városáról, 413-416), A szabad akaratról (De libero arbitrio, 388-395)

Mint szinte minden kortársa, maga Szent Ágoston is a hit és a tudás viszonyának vizsgálatából indult ki. A bölcselet szerinte az emberi értelem számára megragadhatóvá teszi a hitet, s a kettõ egymást kiegészítve vezet el a teljes igazsághoz, azaz az Istenhez: "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." (Credo ut intelligas, intellige ut credas.") Az igazság révén válhatunk boldoggá, s mivel minden ember a boldogságra vágyik, ezért állandóan az igazság felé törekszünk, mégpedig az állandó igazság elérése a célunk. A kérdés az, hogy megismerhetõ-e az igazság, s ha igen, akkor hogyan. A biztos ismerethez a szkepszis révén jut Ágoston: az igazság megértéséhez szilárd kiindulópontra van szükség, viszont bármit is gondolt, azt nem tudta nem megcáfolni. Csak egy dologban nem kételkedhetett, mégpedig önmagában: Si enim fallor sum. (Ha ugyanis csalatkozom, akkor létezem.) Viszont nála az én bizonyossága nem azonos a Descartes-i Én-nel, mert Szent Ágoston bölcseletében az én belesímul egy abszolút létbe, s nem eköré az Én köré épít fel egy egész rendszert.
Mivel az én a véges lélek öntudata, ezért képtelen önmagából örökérvényû, abszolút igazságot létrehozni, azaz olyan igazságot, mely akkor is fennáll, ha az azt elgondoló -véges- én nem létezik. Ebbõl adódóan az igazság egy abszolút lény, Isten alkotása, Isten örök eszméiben (ld. platóni hatás) létezik, s az ember ezekre "csak" rátalál. Az ember számára Isten az illuminatio révén teszi felfoghatóvá az igazságot, azaz az isteni megvilágosodás által sajátítható el a tudás. ("Isten az értelem fénye, akiben, akitõl és aki által lesz minden világos az értelem számára. [Solioqua - Beszélgetés önmagammal].) (Az illuminatio a platóni "Nap-hasonlattal" analóg kapcsolatban áll.)
Az abszolutum , vagyis Isten örök, tiszta szellemi lény, maga a Bölcsesség, s az ember paradox módon önmagán keresztül ismerheti csak meg. (Vö. Anaximenész mikrokozmosz - makrokozmosz kapcsolat.) Mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, ezért elég, ha önmagunkat a bûnbeesésbõl fakadó fogyatékosságaink nélkül szemléljük, s így megismerhetjük Istent. Csakhogy a bûnbeesés révén az ember (az áteredõ bûn miatt) nem képes végességének terhétõl önmaga ereje által szabadulni, ezt csak az isteni kegyelem teszi lehetõvé. De a providencia sem jelent automatikus felszabadulást minden ember számára, ugyanis Szent Ágoston szerint kétféle ember van: 1) homo exterior (testi ember), aki a külvilág sokszínûségétõl elcsábulva elfeledkezik a lelki, szellemi értékekrõl, s nem fordul figyelme önmagán túlra, azaz a tökéletesség felé. 2) homo interior (lelki ember): a lélek szemlélõdésre született, s a változatlan végsõ igazság megismerésére kell törekednie, azaz az egoista felfogással szemben a feltétlen igazságot kell szem elõtt tartani. Ez azonban csak szabad választás révén fogadható el, s ezáltal Ágoston egyik központi gondolatvá a szabad akarat problémája vált.
Ahogy az emberek is két csoportra oszthatók, úgy a világ is két részre bomlik. Ez a kettõsség jelenti történetfilozófiájánakalapját: Az Isten városa (civitas Dei) és a gonosz állama (civitas terrena) áll egymással szemben, s az egész történelem nem más mint e két principium küzdelme, s eközben az ember feladata az, hogy a transzcendens elvet segítse gyõzelemre. A küzdelem az idõben zajlik, s az események és a korszakok egymásutánisága jelenti a történelem folyamatát, s az idõ múlása egyúttal haladás, fejlõdés. Az emberi történelemnek kezdete van, s az idõ elõrehaladtával a kijelölt cél felé halad az emberiség, azaz a civitas Dei gyõzelme felé, ami az utolsó ítélettel következik be. (lineáris történetszemlélet)
Az ember az idõt mint jelent tudja csak megélni és megtapasztalni, hiszen az idõ szubjektív, az emberi elmében, lélekben van csak jelen: "Benned mérem, lelkem az idõt. ... A múló dolgok benyomást gyakorolnak reád, és ez akkor is megmarad, ha tovaillantak ezek a dolgok, ezt mérem mint jelen valamit." (Vallomások XI.) A lelkünkkel mért idõ révén a múlt -emlékezés a jelenre, a jövõ pedig várakozás a jelenre. De az idõ végsõ soron teremtett valami, ami a világ teremtése elõtt sem létezett, s a civitas Dei gyõzelme után ismét jelentõségét veszti.
Szent Ágoston a keresztény filozófia és dogmatika alapjait fektette le, és a tevékenysége meghatározta a nyugati gondolkodást.

Vissza a fõoldalra