A patrisztika az egyházatyák (pater ecclesiae) által
képviselt kor a Kr.u.I-VIII.sz.közt. Három periódusra
osztható: 1) Kb.200-ig tartó idõszak az apologeták
[apologeomai (g.) = valakinek a védelmében beszélni],
azaz a hitvédõk kora. Az apostolokat és a páli
fordulatot követõ idõszak legfõbb feladata a
pogányok és a gnosztikusok elleni küzdelem, valamint
a Szentírás által bizonyítható teológiai
érvelés megteremtése. A görög filozófia
és a hellenisztikus terminológia felhasználásával
igyekeztek az apologeták a keresztény tanítás
értelmét felfedni. A pogányok (fõként
a császárkultusz) elleni küzdelem során egyesek
még a vértanúságot is vállalták,
mint például Justinus mártír (100-166), s e
korszakban bizonygatta a hitnek az ésszel szembeni prioritását
Tertullianus (160-222). Tertullianus paradoxonra épülõ
hitvallása: Credo, qua absurdum est (Hiszem ,mert képtelenség.)
nem csak a teológiai, hanem a tudományos és a filozófiai
gondolkodást is jelentõsen befolyásolta. A pogányok
racionalisztikus magyarázatai, a gnosztikusok dualisztikus világmagyarázatai
(Isten és az anyagi világ ellentéte és küzdelme
során Krisztus közölte a beavatottakkal az igaz tanítást,
a gnózist, s ezáltal a beavatottak feladata, hogy Istent
hozzásegítsék a gyõzelemhez) egyaránt
arra sarkalták a keresztény gondolkodókat, hogy egységesítsék
a tanaikat. A hit terjesztése során ugyanis többféle,
akár egymástól igen távoli hitmagyarázat
terjedt el, s ez a hívõk körében a keresztény
vallás devalválódását is eredményezhette.(A
római állam is értetlenül szemlélte a
IV.sz-tól a kereszténységen belül végbemenõ
polarizálódást.)
2) (kb. 200-450): a hittételek (dogmák) kialakulásának
és rendszerezésének kora. Ennek során egyre
élesebben vetõdött fel az a kérdés, hogy
milyen viszonyban áll a hit és a tudás. E kettõ
harmónikus egységét vallotta a korszak egyik legjelesebb
gondolkodója, a "nyugat tanítója", Szent Ágoston
(354-430), de ebben a korszakban tevékenykedett Alexandriai Kelemen
(180-216), Nagy Szent Gergely (325-394) és Origenész (185-253)
is, akik vagy a hitnek vagy a tudásnak tulajdonították
az elsõdleges szerepet. A hittételeket az egyetemes zsinatokon
fogadták el (az 1. egyetemes zsinat 325-ben Niceában volt,
ahol kimondták az 1. dogmát: Jézus Isten fia, s a
Fiú egylényegû az Atyával), s itt döntöttek
arról is, hogy mely vallási iratokat fogadják el igaznak
(kanonizálás), s melyeket az igaz hittel ellentétesnek,
azaz apokrifnak. Ebben a periódusban válik a kereszténység
a Római birodalomban államvallássá, s ekkor
nyilvánítják eretneknek az 1.dogmát elutasító
arianusokat és donatistákat stb.
3) A harmadik periódus (kb. 450-800) a dogmák részletes
kidolgozásának, aprólékos értelmezésének
a kora.
Szent Ágoston (354-430)
Aurelius Augustinus a numidiai Tagasteban született. Alapos
-fõleg- retorikai képzésben részesült,
s a legnagyobb hatást Cicero gyakorolta az ifjú rétorra
(pontosabban annak Hortensius c. mûve). Bár édesanyja,
Mónika kersztény szellemben nevelte fiát, az mégis
az "ifjúkori bûnök" csábításának
engedett inkább. Kicsapongó életmódja gyümölcseként
fia is született, akit Adeodatusnak [Isten ajándéka]
nevezett el.( A megtérés elõtti eseményekrõl
többek között a Vallomások c. önéletrajzi
mûvében számol be.) Már 20 évesen a retorika
professzora lesz Karthagóban, s innen indult el kalandos szellemi
utazására: elõször a manicheusok tanítását
követte, majd késõbb az akadémikusok szkepticizmusát
tartotta elfogadható világmagyarázatnak. Amikor azonban
kinevezték Milánóban retorika professzornak, akkor
már a neoplatonizmust hírdette, majd 32 évesen, 387-ben
keresztény hitre tért.(Egy kertben hangot hallott: Tolle
lege, tolle lege! [Vedd és olvasd!], s találomra felütötte
egy helyen a Szentírást, s az abban olvasottak a keresztényi
életvitelre sarkallták.) A megtérésben egyébiránt
nagy szerepe volt Szent Ambrusnak és Mónikának is.
395-ben Hippo püspökévé választották,
s élete végéig a manicheusokkal, a donatistákkal
és a pelagianusokkal folytatott teológiai vitákat.
Eközben fáradhatatlanul végezte hívei körében
a lelkipásztori teendõket is. Több mint 30 évi
püspöki és tanítói tevékenységével
az afrikai katolicizmus szellemi vezetõjévé vált.
430-ban halt meg Hippóban (épp akkor, amikor a vandálok
ostrom alá vették a várost.)
Fõbb mûvei: Vallomások (Confessiones, 397-400), A Szentháromságról (De Trinitate,397-412), De civitate Dei (Isten városáról, 413-416), A szabad akaratról (De libero arbitrio, 388-395)
Mint szinte minden kortársa, maga Szent Ágoston is
a hit és a tudás viszonyának vizsgálatából
indult ki. A bölcselet szerinte az emberi értelem számára
megragadhatóvá teszi a hitet, s a kettõ egymást
kiegészítve vezet el a teljes igazsághoz, azaz az
Istenhez: "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." (Credo
ut intelligas, intellige ut credas.") Az igazság révén
válhatunk boldoggá, s mivel minden ember a boldogságra
vágyik, ezért állandóan az igazság felé
törekszünk, mégpedig az állandó igazság
elérése a célunk. A kérdés az, hogy
megismerhetõ-e az igazság, s ha igen, akkor hogyan. A biztos
ismerethez a szkepszis révén jut Ágoston: az igazság
megértéséhez szilárd kiindulópontra
van szükség, viszont bármit is gondolt, azt nem tudta
nem megcáfolni. Csak egy dologban nem kételkedhetett, mégpedig
önmagában: Si enim fallor sum. (Ha ugyanis csalatkozom, akkor
létezem.) Viszont nála az én bizonyossága nem
azonos a Descartes-i Én-nel, mert Szent Ágoston bölcseletében
az én belesímul egy abszolút létbe, s nem eköré
az Én köré épít fel egy egész rendszert.
Mivel az én a véges lélek öntudata, ezért
képtelen önmagából örökérvényû,
abszolút igazságot létrehozni, azaz olyan igazságot,
mely akkor is fennáll, ha az azt elgondoló -véges-
én nem létezik. Ebbõl adódóan az igazság
egy abszolút lény, Isten alkotása, Isten örök
eszméiben (ld. platóni hatás) létezik, s az
ember ezekre "csak" rátalál. Az ember számára
Isten az illuminatio révén teszi felfoghatóvá
az igazságot, azaz az isteni megvilágosodás által
sajátítható el a tudás. ("Isten az értelem
fénye, akiben, akitõl és aki által lesz minden
világos az értelem számára. [Solioqua - Beszélgetés
önmagammal].) (Az illuminatio a platóni "Nap-hasonlattal" analóg
kapcsolatban áll.)
Az abszolutum , vagyis Isten örök, tiszta szellemi lény,
maga a Bölcsesség, s az ember paradox módon önmagán
keresztül ismerheti csak meg. (Vö. Anaximenész mikrokozmosz
- makrokozmosz kapcsolat.) Mivel Isten a maga képére és
hasonlatosságára teremtette az embert, ezért elég,
ha önmagunkat a bûnbeesésbõl fakadó fogyatékosságaink
nélkül szemléljük, s így megismerhetjük
Istent. Csakhogy a bûnbeesés révén az ember
(az áteredõ bûn miatt) nem képes végességének
terhétõl önmaga ereje által szabadulni, ezt csak
az isteni kegyelem teszi lehetõvé. De a providencia sem jelent
automatikus felszabadulást minden ember számára, ugyanis
Szent Ágoston szerint kétféle ember van: 1) homo exterior
(testi ember), aki a külvilág sokszínûségétõl
elcsábulva elfeledkezik a lelki, szellemi értékekrõl,
s nem fordul figyelme önmagán túlra, azaz a tökéletesség
felé. 2) homo interior (lelki ember): a lélek szemlélõdésre
született, s a változatlan végsõ igazság
megismerésére kell törekednie, azaz az egoista felfogással
szemben a feltétlen igazságot kell szem elõtt tartani.
Ez azonban csak szabad választás révén fogadható
el, s ezáltal Ágoston egyik központi gondolatvá
a szabad akarat problémája vált.
Ahogy az emberek is két csoportra oszthatók, úgy
a világ is két részre bomlik. Ez a kettõsség
jelenti történetfilozófiájánakalapját:
Az Isten városa (civitas Dei) és a gonosz állama (civitas
terrena) áll egymással szemben, s az egész történelem
nem más mint e két principium küzdelme, s eközben
az ember feladata az, hogy a transzcendens elvet segítse gyõzelemre.
A küzdelem az idõben zajlik, s az események és
a korszakok egymásutánisága jelenti a történelem
folyamatát, s az idõ múlása egyúttal
haladás, fejlõdés. Az emberi történelemnek
kezdete van, s az idõ elõrehaladtával a kijelölt
cél felé halad az emberiség, azaz a civitas Dei gyõzelme
felé, ami az utolsó ítélettel következik
be. (lineáris történetszemlélet)
Az ember az idõt mint jelent tudja csak megélni és
megtapasztalni, hiszen az idõ szubjektív, az emberi elmében,
lélekben van csak jelen: "Benned mérem, lelkem az idõt.
... A múló dolgok benyomást gyakorolnak reád,
és ez akkor is megmarad, ha tovaillantak ezek a dolgok, ezt mérem
mint jelen valamit." (Vallomások XI.) A lelkünkkel mért
idõ révén a múlt -emlékezés a
jelenre, a jövõ pedig várakozás a jelenre. De
az idõ végsõ soron teremtett valami, ami a világ
teremtése elõtt sem létezett, s a civitas Dei gyõzelme
után ismét jelentõségét veszti.
Szent Ágoston a keresztény filozófia és
dogmatika alapjait fektette le, és a tevékenysége
meghatározta a nyugati gondolkodást.