Friedrich Nietzsche (1844-1900)

Protestáns lelkész családban született a Lützen melletti Röckenben. Apja mélyen vallásos szellemben nevelte, de apját egy baleset folytán hamar elvesztette (s ettõl kezdve -5 éves korától- az otthoni légkört a család nõtagjai -nagyanyja, a két nagynéni, a fiatal anya és a hug- határozták meg). 1864-ben beiratkozott a bonni egyetemre, ahol teológiát és klasszika filologiát hallgatott, majd Lipcsében folytatta tanulmányait, ezenközben megismerkedett Scopenhauer fõmûvével (A világ mint akarat és képzet), s személyes barátságot kötött Wagnerrel. Az egyetemen olyan kiemelkedõ teljesítményt nyújtott, hogy még egyetemi fokozata megszerzése elõtt klasszika-filologia professzori címet kapott a baseli egyetemen. Itt Jacob Burckhardt védõszárnyai alatt igen termékeny munkát végezhetett: Homérosz és a klasszika-filologia c. székfoglaló elõadása után megírta A tragédia születése c. mûvét.1870-ben önkéntes betegápolóként részt vett a porosz-francia háborúban, de súlyosan megbetegedett, s ekkor visszatért Baselbe. Ekkor írta meg a Korszerûtlen elmélkedéseket, melyek a kortárs filológusokat és filozófusokat vitára is késztette. 1876-tól egyre súlyosabbá válik a betegsége -fej- és szemfájása állandó hányingerrel jár együtt-, s 1879-ben már baseli katedráját is feladni kényszerül. Ettõl kezdve többnyire elvonultan él a svájci szanatóriumban, bár idõnként utazásokra indul -pl. Sziciliába és Nizzába. Ekkortájt írta (1884-1884) az Im-ígyen szóla Zarathustra c. mûvét is. 1888-ban elméje teljesen elborul,s így éli le élete hátralévõ idõszakát is. 1899-ben paralitikus rohamot kap, s 1900-ban bekövetkezett haláláig édesanyja, majd nõvére, Elisabeth ápolja.( Mûveit is nõvére rendezte kiadás alá -nem minden szubjektivitástólmentesen.)

Fõbb mûvei: A tragédia születése (1872), Korszerûtlen elmélkedések (1873-1876), A vidám tudomány (1881-1887), Im-ígyen szóla Zarathustra (1883-1891), Az Antikrisztus (1888), A hatalom akarása (1884-1888), Ecce homo (1888)

Nietzsche filozófiai tevékenységét három szakaszra lehet bontani: 1) Romantikus-esztétikai periódus (1869-1876):a zenét tekinti az életigenlés kifejezõdésének, s a filozófust, a mûvészt és a szentet tartja követendõ példának. Ezt az életszakaszt a schopenhaueri mûvek, Wagner zenéjének hatása, valamint a klasszika-filológiai vizsgálódások jellemzik. A tragédia születése c. mûvében a görögség elementáris erõinek az apollónit és a dionüszoszit tartja, melyek az antik tragédiában harmonikus szintézist alkotnak. Míg az apollónia a mértékletesen ésszerût szimbolizálja, a dionüszoszi a tomboló (alkotó?) mámort, a kicsapongást. Segítségükkel voltak képesek a görögök a pesszimizmust dionüszoszi módon legyõzni a mûvészet útján. A tragédia viszont hanyatlásnak indult a szókratészi racionális filozófiaés az euripidészi drámák révén. Ennek a tragikus kultúrának (apollóni-dionüszoszi egységnek) a ismételt megvalósulását remélte Wagner zenéjétõl. Saját korának kritikáját a négy korszerûtlen elmélkedésben nyilvánította ki. 2) Pozitivista Szakasz: (1876-1882): Nietzsche ezt az alkotó kkorszakát a "délelõtt filozófiájaként" jellemezte.Szembefordult a metafuzikával, a hagyományos metafizikai értékrendszereket (vallási, etikai nézeteket)elutasította. Az optimális nyelvi formát az aforizmában találta meg, kiemelte a nyelv jelentõségét, s ráirányította a figyelmet az erkölcs relativitására (történelmi, társadalmi meghatározottságára), a keresztény vallás tarthatatlan állapotára. A kereszténység kritikája során említette meg azt is, hogy az ember elpuhulásában nagy szerepe volt a kereszténységnek, hiszen túlvilági ígéretekkel hitegetett, képmutatóvá vált, s az antik hagyományok paradox dogmatikai rendszerét alakította ki. Ennek kapcsán említette meg a Vidám tudomány 18. aforizmájában: "Isten halott. És mi öltük meg." Isten halála egyúttal az ember felmagasztalását is jelenti, hiszen új értékek teremtõjeként jelenhet meg. (A kultúra reformját ekkor még Nietzsche a pozitivista tudományoktól várta.) 3) Etikai periódus (1883-1888): Filozófiájának betetõzése, hiszen már nemcsak láttatja korának problémáit, hanem a megoldás lehetõségét is felvillantja -legfõképp az Im-ígyen szóla Zarathustra c. mûvében. Szerinte a szellemnek három átváltozáson kell keresztül mennie: a)teve állapot: türelmesen viseli az öreg erkölcs terhét, b) oroszlán: a szabadság megteremtése, a kötelességek elutasítása, az én vállalása, c: gyermek: a teremtés játékát játsza. Ennek során elutasította a hagyományos nyugati értékrendet: "Bálványokat (ez az én szavam az ideálokra) ledönteni, ez az én mesterségem." A bálványok helyét az élet foglalja el Nietzsche bölcseletében: az életet elsõdleges -voluntarista- jelentésében veszi, mely szembe helyezkedik a görög-keresztény hagyománnyal, s új értékek teremtését, az értékek átértékelését teszi lehetõvé. Az élet evolucionista értelmezése szerint "Az ember még meg nem állapodott állat." (Túl jón, rosszon), s ennek következtében törekednie kel az átlagembert felülmúló igazi ember, az Übermensch megteremtésére. Az Übermensch szabad, a "föld értelmét" kutatja, erõre, vitalitásra és hatalomra törekszik, elutasítja a szolga-(csorda)erkölcsöt. Ily módon az élet voluntarista aspektusa is megragadható. (Ld. A hatalom akarása). Az élet valójában a hatalom akarása, így ez válik mindenütt uralkodó elvvé, a világfolyamat alapvetõ principiumává, a történelem mozgatórugójává. Az Übermensch az emberi életnek új perspektivát tud kölcsönözni, az eddigi értékeket el kell utasítani (nihilizmus), s az örök visszatérés ("ezt az életet ... még egyszer és még számtalan alkalommal meg kell élned ...") (A vidám tudomány) jegyében, s az új értékeket az élet szemszögébõl vizsgálva kell megteremteni.
Nietzsche tevékenységét szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítani vágyás és nyelvi mágia jellemzi, s írásainak többértelmûsége miatt sokféle értelmezés lehetséges.
Megteremtette az életfilozófiai irányzatot, melynek központi gondolata a fejlõdés, s ez csak azáltal lehetséges, ha az élet igényeit megunkban tudatosítjuk, s áramlását intenzíven követjük. Az életfilozófia elveti a valóságot eltorzító fogalmakat (mevel a világot merev sémák közé szorítja be) s az egzaktságot követelõ természettudományokat. Módszerévé fogadja viszont az intuiciót, az irracionalista metafizikát. Rendkívül nagyra értékeli az individuumot.
Az életfilozófia irányzatához tartozik még többek közt H.Bergson, O.Spengler, L.Klages.

Vissza a fõoldalra