Kant
A tiszta ész kritikája
 

Azt gondolnám, a matematika s természettudomány példája, melyek egyszerre létrejött forradalom útján lettek azok , amik, talán mégis eléggé nevezetes arra, hogy a gondolkodásmód ama fordulatának velején, mely annyira hasznukra vált, elmélkedjünk, s őket, amennyire mint észismereteknek a metafizikával való analógiájuk megengedi, legalább kísérletképp utánozzuk. Eddig föltették, hogy ismereteinknek a tárgyakhoz kell alkalmazkodniuk; de e föltevés mellett dugába dőlt minden kísérlet, hogy fogalmakból róluk valamit a priori állításunk, ami tudásunkat bővíti. Próbáljuk tehát meg, nem járunk-e jobban a metafizika föladataival, ha föltesszük, hogy a tárgyaknak kell ismereteinkhez alakalmazkodniok, ami a priori megismerésünk követelt lehetőségeivel is, melynek mielőtt adva vannak, kell tárgyakról valamit állítani, jobban összevág. Hasonló ez COPERNICUS első gondolatához, ki miután nem boldogult az égi mozgások magyarázatával, ha föltette, hogy a csillagok serege a néző körül forog, megpróbálta, nem sikerül-e majd jobban, ha a nézőt forgattja, a csillagokat meg nyugalomban hagyja. A metafizikában pedig, ami a szemléletet illeti, hasonló eljárást próbálhatunk. Ha a szemléletnek a tárgyak mivoltához kellene alkalmazkodnia, nem látom át, miképp tudhatnánk róla valamit a priori, ellenben, ha a tárgy (mint az érzékek objektuma) szemlélőképességünk mivoltához alkalmazkodik, egészen jól el tudom magamnak e lehetőséget képzelni. Minthogy pedig e szemléleteknél, ha azt akarjuk, hogy ismeretekké legyenek, nem állhatok meg, hanem mint képzeleteket valamire, mint tárgyra kell vonatkoztatnom őket, s e tárgyat ama képzetek által meg kell határoznom; vagy azt tehetem föl, hogy a fogalmak is , melyek által e meghatározást végzem, alkalmazkodnak a tárgyhoz, s akkor megint nem tudom miképp tudhatok erről valamit a priori; vagy pedig fölteszem, a tárgyak, vagy pedig, ami ugyanaz, a tapasztalat, melyben egyedül (mint adott tárgyak) megismertetnek, alkalmazkodik e fogalmakhoz, s akkor könnyebben találok kiutat; mert a tapasztalat maga a megismerés módja, melyhez értelem szükséges; az értelem szabályának pedig bennem, még mielőtt tárgyak adva volnának, tehát a priori kell meglennie; e szabály a priori fogalmakban fejeztetik ki, melyekhez tehát a tapasztalat minden tárgyának szükségképp igazodnia kell, s melyekkel meg kell egyeznie. Ami pedig olyan tárgyakat illet, melyeket csak az ész, mégpedig szükségképp gondol, de amelyek (legalább úgy, mint az ész őket gondolja) a tapasztalatban meg sem is adhatók, ezeknek gondolása (gondolni csak kell őket tudni) pompás próbaköve lesz annak, amit a gondolkodásmód megváltozott módszerének mondottunk, ti., hogy a dolgokról csak azt ismerjük meg a priori, amit magunk helyeztünk beléjük.

(Akadémiai kiadó, 1981. 10-14. o.)

Jegyzet

metafizika: a fizikai világon túli létezőkő‹l szóló filozófiai tudomány
fizika: (itt) általános természettudomány
antropologia: az emberről szóló (itt: filozófiai jellegű) tudomány
idealizmus: szellemelvűség, (itt) az anyagi világ létezésének tagadása
szkepticizmus: filozófiai irányzat, mely szerint minden világnézeti véleménynyilvánítástól tartózkodnunk kell, mert minden tudásunk bizonytalan
apriori: tapasztalat előtti
empirikus: tapasztalati
propedeutika: bevezetés valamibe, egy tudomány bevezető része
verulami Bacon: Francis Bacon, aki a "Verulam bárója" címet kapta


Hérakleitosz
Töredékek

Ezt a kozmoszt itt, mely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig ‚s van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre ‚s kialszik mértékre. A tűznek is ellenértéke minden, és a tűz mindennek az ellenértéke, ahogy az arany‚ a vagyon ‚s a vagyon‚ az arany. (Mert) nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni. Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad. És a lelkek pedig a nedvességből párolognak el.
Az út fel ‚s le ugyanaz.
(Mert) közös a kezdet és a vég a kör kerületén.
Ugyanaz van benne az emberben élve és halva, és ébren és alva, és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva azok s azok ismét átcsapva ezek.
Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is
meg nem is vagyunk.
Háború mindenek atyja ‚s mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká.
... ( És ) tudni kell, hogy a háború közös, és Diké, Erisz és minden viszályban és ínséből keletkezik.
A természet rejtekezni szeret.
Amikor megszülettek, élni kívántak s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.
( Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény Tankönyvkiadó, 1985, I. köt., 23-28. o. )

Jegyzet

Kozmosz ( görög ) : a rendezett világ, a világrend
Diké: a jog és az igazság istennője a görög mitológiában
Kérdések
Milyen világképet tudunk kiolvasni Hérakleitosz töredékeiből?
Miért hasonlítja Hérakleitosz a világot a tűzhöz?
Mi az oka annak, hogy a mozgást és az ellentmondást összekapcsolja?
Vannak-e olyan ellentétek, amelyek csak együtt léteznek?


Arisztotelész:
Metaphüszika I, 3;

983a 24

Világos, hogy nekünk az eredeti és első okok tudományát kell megszereznünk, mert hiszen akkor mondjuk egy tárgyra nézve, hogy tudásunk van róla, amikor abban a hitben vagyunk, hogy egészen a végső okáig ismerjük. Okról azonban négyféle értelemben szoktunk beszélni. Először oknak mondjuk a lényeget és a mivoltot, mert a "miért"-et mindig az okfejtés utolsótagjáig szoktuk visszavezetni, már pedig az első "miért" egyúttal ok és kezdet, azaz elv; másodszor oknak mondjuk az anyagot és a szubsztrátumot; harmadszor a mozgás megindítóját; s negyedszer a vele éppen ellentétes okot: a mozgás végét és a jót mint célt, amely felé minden történés és mozgás irányul.

[ Halasy-Nagy József ]

Mivolta: Halasy-Nagy József a "mibenléte" kifejezéssel fordította az arisztotelészi "to ti én einai"-t, amely a dolog természetét jelenti, ahogy önmagában elgondoljuk azt, tehát a formát a konkrét anyagtól eltekintve. Például Szókratész "mivolta", hogy "eszes lény", s ha úgy fogom fel, akkor figyelmen kívül hagyom azt az anyagot, amely ezt egyeddé teszi, valamint azokata járulékos vonásokat is, amelyek ennek a konkrét egyénnek a "mibenlétét" meghatározzák. A "to ti én einai" egyébként rokon jelentésű a "forma", "lényeg"sőt "fogalom" fogalmakkal A jelzett kifejezés nagy gondot okozott már a kommentátoroknak is, a nehézsget az imperfectum, a befejezetlen múlt idő [ én ] okozza, mellyel Arisztotelész a lényeg állandóságát akarta kifejezni, konkrét megvalósulásától függetlenül. Ezt a körülményt azonban véleményünk szerint jobban érzékelteti nyelvünkben a "mivolta" személyragos főnév.

Arisztotelész

Politika

Mindebből tehát világos, hogy a városállam természetszerű, s hogy az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, s hogy az államon kívül élő ember is természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább vagy erősebb, mint más ember; pl. az is, akit Homérosz csúfol, hogy "rokontalan, istentelen, hajléktalan"; a természet folytán ilyen: sóvárog a háború után, mint afféle magának való, ahogyan azt az ostáblán mondják. Világos, hogy miért inkább hivatott az ember állami életre, mint a méh vagy bármely más, csoportban élő állat. Hiszen, mint mondani szokás, semmit sem tesz vaktában a természet; márpedig beszédre egyedül az ember képes az élőlények közt; a megszólaló hang kétségtelenül a fájdalmat és az örömet jelzi, s ezért a többi élőlénynél is megvan ( természetük azonban csak addig jut el, hogy a fájdalmat ‚s az örömet megérzik és egymásnak jelzik) ; az értelmes beszéd a hsznos és a káros, tehát egyúttal az igazságos és az igazságtalan kifejezésre szolgál. Valójában éppen az a többi élőlénnyel szemben az ember sajátossága, hogy ő az egyedüli, aki felfogja a jót és a rosszat, az igazságost és az igazságtalant, márpedig éppen azokból, akik erre képesek, jön létre a család és az állam. Sőt a természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való, mint a rész; ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb, legfeljebb hasonlat formájában, mintha azt mondanám ök‹kézö ; csak ha az eredetit szétromboltam, beszélhetek ilyenről, hisz minden dolgot megvalósulása és lehetősége határoz meg, ha már egyszer valami nem ilyen minőségű, arról nem is mondhatom, hogy még mindig ugyanaz - legfeljebb, hogy névleg hasonló. Világos, hogy a városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes ember; ha ez utóbbi külön-külön nem tud önmagának megfelelni, csak úgy viszonylik az egészhez, mint minden egyéb rész; viszont aki nem képes a társas egyesülésre vagy akinek autarkiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, mint az állat, vagy az isten. Természetünknél fogva törekszünk az ilyen közösségre; aki pedig ezt elsőnek megalkotta, az legnagyobb áldás forrása. Mert valóban, miként - ha a tökéletesség fokát elérte - a legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér a törvénytől és a jogtól, akkor mindennél alábbvaló. Azonban a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van; márpedig az ember veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek arra szolgálnak, hogy ésszel és erénnyel éljen, de éppen ezeket lehet az ellenétes célokra is legjobban felhasználni. S így az ember erény híján a legelvetemültebb ‚s legvadabb, s a nemi élvezetben és evésben a legaljasabb lény. Viszont az igazságosság az állami életben gyökerezik, mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.

( Gondolat kiadó, 1969. 82-83 o.)


Kierkegaard
Félelem és rettegés

De mit tett Ábrahám? Nem érkezett se korán, se későn. Felült szamarára, ‚s lassan ment az úton célja felé. Egész idő alatt hitt; hitte, hogy Isten nem fogja Izsákot kérni tőle, s közben mégis kész volt feláldozni őt, akkor, amikor ezt Isten kívánja tőle. Az abszurd erejénél fogva hitt; mert emberi számításról itt sző sem lehetett, és éppen az volt az abszurd, hogy Isten, aki ezt követeli tőle, a következő pillanatban el is állhat követelésétől. Felment a hegyre, és amikor már villant a kés, még abban a pillanatban is hitte, hogy Isten nem fogja Izsákot követelni tőle. Bár meglepte őt a kimenetel, mégis ismét az első állapotba jutott vissza egy kettős mozgás révén, és ezért boldogabban fogta Izsákot, mint első ízben. Menjünk tovább. Tekintsük úgy, hogy valóban föláldozta Izsákot. Ábrahám hitt. Nem hitte, hogy üdvözülni fog ott fenn, de azt igen, hogy itt a földön majd boldogabb lesz. Isten egy új Izsákot adhat neki, a feláldozottat is új életre keltheti. Az abszurd erejénél fogva hitt ebben, hiszen itt már minden emberi számítás értelmetlen volt. Könnyen belátható, hogy a bánat gyengeelméjűvé teheti az embert, és ez súlyos dolog; az is könnyen belátható, hogy létezik akaraterő, mely oly erősen feszül a szélnek, hogy megmentheti az értelmet, még ha kicsit furcsává teszi az embert, ezt nem szándékozom leszólni; de hogy az ember esetleg elveszti értelmét s vele együtt a végességet az abszurd erejénél fogva visszanyeri, ez már elborzasztja lelkem, ezért azonban még nem mondom, hogy ez valami csekélység, hiszen épp ellenkezőleg, ez páratlan csoda. Általános vélemény, hogy amit a hit művel, az nem remekmű, hanem durva, otromba munka, csak a ridegebb egyéniségeknek való; ez azonban egészen másként van. A hit dialektikája a legfinomabb és legérdekesebb dolog, olyan emelkedési szöge van, melyről fogalmat alkothatok ugyan, többet azonban nem tehetek. Megtehetem azt a nagy ugrást, mellyel a végtelenségbe jutok át; hátam olyan, mint a kötéltáncosé, kificamodott gyermekkoromban s így nem esik nehezemre, hipp-hopp! s máris fejemen járhatok az ittlétben, de ami utána jön, arra már nem vagyok képes; mert csak csodálni tudom a csodálatosat, megtenni azonban nem. Igen , ha Ábrahám abban a pillanatban, amikor szamara hátára tette a lábát, ezt mondta volna magában: Izsák már elveszett, itthon is éppúgy feláldozhatom, mint ahogy a Moijához vezető hosszú utat is meg tudom tenni - nos, akkor nincs szükségem Ábrahámra, jóllehet hétszer meghajlok neve előtt, tette előtt pedig hetvenhétszer. Ezt ugyanis nem tette meg, s evvel bizonyíthatom be, hogy boldog volt, amikor Izsákot visszakapta. hogy nagyon boldog volt bensőjében - hogy nem volt szüksége semmiféle előkészületre, s időre sem, hogy felkészüljön a végességre és annak boldogságára. Ha nem így lenne, Ábrahám talán szerette volna Istent, de nem hitt volna; mert aki hit nélkül szereti Istent, önmagára irányítja a figyelmet, aki pedig hittel szereti, Istenre figyel.

Ezen a csúcson áll Ábrahám. Az utolsó stádium, melyet maga mögött hagy, a végtelen rezignáció. Valóban továbbmegy és a hithez jut el; mert a hit eme torzképei, ez a nyomorúságos lagymatag lustaság, mely így gondolkodik: valóban nem szükséges, nincs értelme előre szomorkodni; az a szánalmas remény, mely így szól: nem tudhatjuk, hogy mi következik, bárcsak tudhatnánk - nos, ezek a torzképek az élet nymorúságában lelnek otthonra, és már a végtelen rezignáció is határtalanul megvetette őket.

Jegyzet:

Abszurd: ésszel fölfoghatatlan
dialektika: (itt) a dolgok és fogalmak rugalmas átmeneteit fölfogó módszer


Irracionalista életfilozófiák

A modern polgári filozófiák másik alapvető irányzata elfogadja a tudományfilozófiák előföltevéseit, tehát azt, hogy a különféle világnézeti álláspontokat tudományosan nem lehet alátámasztani. Ebből azonban arra következtet, hogy akkor - mondhatni - "annál rosszabb tudománynak"; vagyis arra, hogy nem a tapasztalatok ‚s az értelem síkján, hanem a tudomány nélkül vagy akár a tudomány ellenében kell választ keresni az emberi élet alapkérdéseire. Ezek az ún. "életfilozófiák" tehát irracionalista jellegűek: az emberi észt, rációt nem tartják alkalmasnak a valóság hű leírására, sőt úgy vélik, hogy ilyen leírás egyáltalán nem is lehetséges, mivel maga a valóság ésszerűtlen, irracionális jellegű. Az életfilozófiák legjellemzőbb változata az egzisztencializmus. Alapítója a múlt században élt dán filozófus, Sören Kierkegaard (1813 - 1855) volt, az irányzat azonban igazán csak a XX. században, az első világháború után bontakozott ki és a második világháború után terjedt el. Az egzisztencializmus név onnan származik, hogy az irányzathoz tartozó filozófusok egyetértenek abban: a természetadta emberi létezés, az egzisztencia (esxistentia) megelőzi az ember igazi lányegét, az esszenciát (essentia = lényeg). Az ember lényege ugyanis az, amivé (a természetadta egzisztencia alapzatán kibontakozó egyéni élete során) magát szabadon és tudatosan teszi. Helyesen hangsúlyozzák az ember aktív szerepét, de az ember önmegvalósító tevékenységét az egzisztencialisták teljesen szabadnak és teljesen tudatosnak tekintik: a társadalmi meghatározottságokat, melyekből az egyéni cselekvésnek szükségképpen ki kell indulnia, nem veszik figyelembe.


NIETZSCHE
Imigyen szóla Zarathustra

Amikor Zarathustra a legközelebbi városba ért, amely az erdők mentén fekszik, népes gyülekezetet talált a vásártéren: mert a népet azzal kecsegtették, hogy majd egy kötéltáncost láthat. És Zarathustra így szólt hozzájuk: Az emberfölötti embert hirdetem én néktek. Az ember olyasvalami, amit fölül kell múlnunk. Mit tettetek érte, hogy fölülmúljuk?
Ez idáig minden élőlény alkotott valami önmagán túlit: ti meg e nagy dagály apálya akartok lenni, és inkább visszasüllyednétek az állathoz, semhogy felülmúljátok az embert?
Mi az ember szemében a majom? Nevetség tárgya vagy fájdalmas szégyen. Legyen hát az ember is ez az emberfölötti ember szemében: nevetség tárgya vagy fájdalmas szégyen.
Végigjártátok az utat a féregtől az emberig, és sok minden még féreg bennetek. Hajdan majmok voltatok, és az ember még ma is majomabb bármelyik majomnál.
De még a legbölcsebb is köztetek, az is merő meghasonlás, növény és kísértet korcsa. De hát azt kívánom-e én tőletek, hogy kísértetek legyetek vagy növények?
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek!
Az emberfölötti ember a föld értelme. Akaratotok szóljon így: az emberfölötti ember legyen a föld értelme! 
Kérve kérlek, testvéreim, maradjatok hívek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reményekről regélnek. Méregkeverők, akár tudják, akár nem tudják.
Az élet megvetői ők, fásultak ‚s maguk is megm‚rgezettek, a föld is ráju kunt már: hát csak költözzenek el!
Egykor az Isten ellen való vétek volt a legnagyobb bűn, de Isten meghalt, s meghaltak vele ezek a bűnösök. Most a legszörnyűbb bűn a föld ellen való vétek,és az, ha a kifürkészhetetlen zsigereit többre becsüljük a föld értelménél!
Hajdan a lélek megvetően nézett a testre: és akkor ez a megvetés volt a legmagasabb rendű - véznának, ijesztőnek, kiéhezettnek akarta látni a testet. Azt gondolta, így szökhet el tőle a földtől.
Ő, maga ez a lélek volt vézna még, ijesztő és kiéhezett: és e lélek a kegyetlenségben lelte gyönyörét!
De ti is, testvéreim, mondjátok csak: mit árul el lelketekről a testetek? Vajon nem szegénység, szenny, nem szánalmas élvezet-e ez a lélek?
Való igaz, szennyes folyam az ember. Tengernek kell lennünk, hogy befogadhassuk a szennyes folyót, és ne váljunk tőle tisztátlanná.
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek: ő ez a tenger, benne enyészhet el nagy megvetéstek.
Mi a legnagyobb élmény, amit átélhettek? A nagy megvetés órája. Az az óra, amelyben boldogságtok is undorrá válik, s azzá lesz eszetek is és erényetek.
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én a boldogságom! Szegénység és szenny és szánalmas élvezet. De boldogságomnak kellene magát a létet igazolnia!"
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én az eszemet! Tudásra sóvárog, mint táplálékra az oroszlán? Szegénység és szenny és szánalmas élvezet!"
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én az erényemet! Még nem tett őrjöngővé. Be ráuntam jóságomra és rosszaságomra! Szegénység minden és szenny és szánalmas élvezet!"
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom igaz voltomat! Nem látom, hogy parázs és eleven szén volnék. De az igaz ember parázs és eleven szén!" 
Az az óra, amikor így szóltok: "Mit bánom én a szánalmamat! Hát nem a szánalom az a kereszt, amelyre fölfeszítik, aki az embereket szereti? De az én szánalmam nem megfeszíttetés."
Szóltatok-e már így? Kiáltottatok-e így? Ó, bárcsak hallottalak volna már így kiáltani titeket!
Nem a bűnötök - elégültségtek kiált az égre, még bűnötökben is fukarkodtok, ez kiált az égre!
Hol késik hát a villám, hogy végignyalna rajtatok nyelvével? Hol a téboly, amellyel be kéne oltani benneteket?
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek: ő ez a villám, ő ez a téboly!
Amikor Zarathustra így szólott volt, valaki közberikkantott a népből: "Eleget hallottunk már róla: most már lássuk is a kötéltáncost!" És az egész népség nevetett Zarathustrán. A kötéltáncos pedig azt hitte, hogy neki szólt a szó, és máris mutatványra készülődött.
(Válogatott írásai Gondolat kiadó, 1972. 224-227. o.)

Jegyzet

Zarathustra: az i. e. VII-VI. sz. fordulóján élt óperzsa próféta; itt: Nietzsche gondolatainak szócsöve


DESCARTES
Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről

Minthogy azonban akkoriban csak az igazság kutatásának akartam ‚élni, úgy gondoltam, hogy épp az ellenezőjét kell tennem: el kell vetnem mint feltétlen hamisat mindazt, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem marad-e végül is valami a meggyőződésemben, ami teljesen kétségbevonhatatlan. Igy, mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni, semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják. S mivel vannak emberek, akik még a geometria legegyszerűbb tárgyaira vonatkozőan is tévednek okoskodásaikban, és hamis következetéseket vonnak le, azéprt - magamről is úgy ítélve, hogy éppúgy tévedhetek, mint bárki más - elvetettem mint hamisakat mindazokat az érveléseket, amelyeket azelőtt bizonyításoknak vettek. Végül pedig azt gondoltam, hogy ugyanazok a gondolatok, amelyeket ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban is jelentkezhetnek, anélkül, hogy ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna. Ezért elhatároztam, hogy felteszem, hogy mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem. Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni: nincs testem, nincs világ és nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy vagyok. Ellenben mihelyt csak megszűntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, mégha igaz volna is minden egyéb, amit valaha gondoltam. Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete abban van, hogy gondolkodik, s amelynek léte nem függ sem valamely helytől, sem valamilyen anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt, hogy könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék. Ezután általánosságban azt vettem szemügyre, mi szükséges ahhoz, hogy valamely tétel igaz és bizonyos legyen. Miután ugyanis az imént találtam egy tételt, amelyről tudtam, hogy ilyen, úgy gondoltam, hogy azt is tudnom kellene, miben áll ez a bizonyosság. Észrevettem, hogy ebben: gondolkodom, tehát vagyok, csak egy dolog az, ami meggyőz e tétel igazságáról, ti. az, hogy nagyon világosan belátom: ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell. Ebből pedig azt vontam le, hogy általános szabályul fogadhatom el: mindazt, amit egészen világosan ‚s egészen határozottan belátunk, igaz; és csak az okoz némi nehézséget, hogy felismerjük, mely dolgok azok, amelyeket határozottan fogunk fel.

(Válogatott filozófiai művek Akadémiai kiadó, 1961. 222-224. o.)

Jegyzet

szkeptikusok: olyan filozófusok, akik szerint minden világnézeti véleménynyilvánítástól tartózkodnunk kell, mert minden tudásunk bizonytalan
szubsztancia: lényegi létező, amely minden átalakulásnál változatlanul megmarad

DESCARTES

Értekezés az ész helyes vezetésének s a tudományos igazság kutatásának módszeréről

A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyijük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól - s tulajdonképpen ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk -, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért különböznek, mert egyesek okosabbak másoknál, hanem azért, mert gondolataik különböző utakon járnak s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fő dolog az, hogy azt jól használja ...

(...) mi szükség ahhoz, hogy valamely tétel igaz és bizonyos legyen? Miután ugyanis az imént találtam egy tételt, amelyről tudtam, hogy ilyen, úgy gondoltam, hogy azt is tudnom kellene, miben áll ez a bizonyosság, Észrevettem, hogy ebben: gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum), csak egy dolog az, ami meggyőz e tétel igazságáról, ti. az, hogy nagyon világosan belátom: ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell. Ebből pedig azt vontam le, hogy általános szabályul fogadtam el: mindazt, amit egészen világosan s egészen határozottan belátunk, igaz; és csak az okoz némi nehézséget, hogy felismerjük, mely dolgok azok, amelyeket határozottan fogunk fel.

Ezután arról elmélkedve, hogy kételkedem, tehát hogy lényem nem egészen tökéletes - mert azt világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés - azt kérdeztem magamtól, hogyan jutottam el nálam tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy az csak olyan természetű dologtól származhatik, amely valóban tökéletesebb nálam. Ezután leírtam az eszes lelket és megmutattam, hogy semmiképp sem származtatható az anyag természetéből, mint a többi dolog, amelyről beszéltem, hanem külön kellett megteremtenie. Az sem elég, hogy úgy legyen belehelyezve a testbe, mint a kormányos a hajójába, talán csak azért, hogy ennek tagjait mozgassa, hanem szorosabban kell vele összekapcsolódnia és egyesülnie, hogy ezenkívül a miénkhez hasonló érzelmei és vágyai lehessenek, s így igazi embert alkothasson. Mert az istentagadók tévedése mellett, amelyet, azt hiszem, az előzőekben eléggé megcáfoltam, semmi sem tántoríthatja el annyira a gyenge szellemeket az erény egyenes útjáról, mintha azt képzelik, hogy az állatok lelke ugyanolyan természetű, mint a miénk, s hogy ennek következtében semmitől sem kell félnünk ‚s semmit sem szabad remélnünk az élet után, csakúgy nem, mintha legyek vagy hangyák volnánk. Ellenben, ha tudjuk, hogy mennyire különbözik egymástól az emberi ‚s az állati lélek, akkor sokkal jobban értjük meg azokat az érveket, amelyek azt bizonyítják, hogy lelkünk egészen független a testtől, s ennélfogva nem is hal meg vele együtt. Minthogy pedig nem látunk más okokat, amelyek a lelket megsemmisíthetnék, azért természetesen jutunk ahhoz a belátáshoz, hogy a lélek halhatatlan.

(Válogatott művei Akadémiai kiadó, 1980. 184, 186. o.)


MACHIAVELLI
A fejedelem

XVII.

A könyörületességről ‚s kegyetlenségről; inkább szeressék-e a fejedelmet, mint féljék; vagy ellenkezőleg, inkább féljék, mint szeressék.

Az imént felsorolt tulajdonságokból következően minden fejedelem törekedjék arra, hogy könyörületesnek tartsák, ne kegyetlennek. Mégis vigyázni kell, hogyan alkalmazzuk a könyörületességet. Cesare Borgiát kegyetlennek ismerték; de ezzel a kegyetlenségével rendbe szedte Romagnát, egyesítette, békés, biztonságos életre szoktatta. Amiért, ha jól szemügyre vesszük, sokkal könyörületesebb volt, mint a firenzeiek, akik, hogy kegyetlennek ne tartsák őket, végignézték Pistoia romlását. Az uralkodónak nem kell attól félnie, hogy kegyetlennek híresztelik, ha egységben és békességben tartja alattvalóit. Mert alig pár példa statuálása árán még mindig irgalmasabb lesz a fejedelem, mint némelyek, akik merő könyörületből szabad folyást engednek a rendetlenségnek, ez pedig öldöklésre és rablásra ad alkalmat. A rendetlenség ugyanis általában az egész közösséget veszélyezteti, az uralkodó által elrendelt kivégzések pedig egy-egy személy ellen irányulnak. S az uralkodók közt legkivált az új uralkodónak nem lehet elkerülni, hogy kegyetlennek nevezzék, mert az új hatalmakat többféle veszély fenyegeti. Vergilius is ezt mondja Dido szavaival:

"Mostoha helyzetem, az készt így cselekedni, s uralmam
Kezdeti volta, hogy őrökkel védessem a partot."

Mégis, a bizodalmában és a cselekedeteiben egyaránt elővigyázatosnak kell lennie. Senkit se riasszon el magától: legyen mértéktartó, körültekintő és emberséges. Ne tegye a túlzott bizalom óvatlanná, sem tűrhetetlenné a túlzott bizalmatlanság.
Mindebből vita származik: szeressék-e inkább az uralkodót, mint féljék, vagy ellenkezőleg. Azt feleljük, egyik is, másik is szükséges lenne, de mivel nehéz e két dolgot összekapcsolni, biztonságosabb, ha tartanak tőle, mintha szeretik, ha a kettő közül egyiknek már hiányoznia kell. Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat, életüket és vérüket kínálják, amikor nincs rá szükség, mint már fentebb mondottam, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened. Amely uralkodó csak szavukra épített, s másként nem készült fel a baj ellen, tönkrejutott; mert az olyan barátsággal, amely nem lelki nagyságból és nemességből ered, hanem úgy vásárlod meg, noha érdemes lennél rá, mégsem rendelkezhetsz, s amikor szükséged lenne rá, nem tudsz élni vele. Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek; mert a szeretetet a hála köteléke tartja fenn. Mivel azonban azemberek nyomorultak, valahányszor önnön hasznuk így kívánja, elszakad a kötelék; ám a félelmet a büntetéstől való rettegés tartja fenn, és az soha nem hagy el téged. A fejedelemnek mindazonáltal vigyáznia kell: csak annyira féljék, hogy a szeretet hiánya gyűlöletnek ne legyen okozója, mert nagyon megfér együtt, hogy félnek tőle, de mégsem gyűlölik; s ez így lesz mindaddig, amíg a polgárai és alattvalói vagyonához és asszonyaihoz nem nyúl. S ha valami mégis vérontást követel, úgy járjon el, hogy tettének magyarázata és nyilvánvaló oka legyen; s mindenekelőtt a mások vagyonától tartózkodjék, mert hamarabb felejtik el az emberek tulajdon apjuk elvesztését, mint örökségük elvesztését. Ürügy pedig mindig akad arra, hogy más vagyonát elvegyük; aki fosztogatásból él, bőven talál okot, hogy a másét elfoglalhassa, a vérontásnak viszont nehezebb okát és magyarázatát adni.

(Machiavelli művei Európa kiadó, 1978. I. köt. 56. o.)



Vissza a főoldalra