Az arab hódítás

A Perzsa és a Bizánci Birodalom

Mohamed utódai és az arab hódítás

Mohamed halála (632. jún. 8.) elõtt nem gondoskodott utódról, ezért Omar, az egyik legenergikusabb prófétatárs Mohamed apósát, Abu-Bakr-ot kiáltotta ki a próféta helyettesének, azaz kalifának, s ezt a döntést a hívek is elfogadták. Abu-Bakr (632-634) elõször a próféta halálának hírére elpártolt törzseket kényszerítette vissza az ummába, majd megkezdte az Arábián túli hódításokat. Mivel mind a Bizánci, mind a Perzsa Birodalom ekkorra már bomlásnak indult, ezért a kevésbé felszerelt arab csapatok le tudták gyõzni a bizáciakat Adzsnádeinnél 634-ben, s így elfoglalhatták Palesztinát. Abu-Bakr halála sem vetett véget a hódításoknak, mivel még életében kijelölte utódát, Omar ibn al-Hattáb-ot. Omar Emír al-múmimínként ("igaz hívõk fejedelmeként") a törzsi szabadcsapatokból szervezett hadsereget alakított ki, mely késõbb katonai nemességként uralkodott az elfoglalt területeken. 635-ben ismét legyõzték a bizánci seregeket, s ekkor elfoglalták Damaszkuszt, majd 638-ban Jeruzsálemet is. A helyi keresztények adóterheit az arabok csökkentették (a bizánci mértékekhez képest), szabad vallásgyakorlatot biztosítottak, s ezáltal a keresztények az arabok hû szövetségeseivé váltak. 636-ban a perzsa uralom alatt álló Mezopotámiát sikerült megszerezniük, majd 642-tõl Alexandria került arab kézra, s fokozatosan szállták meg Egyiptomot. 643-tól Irán meghódítása vette kezdetét.
637-ben a dzsábjei birodalmi gyûlésen Omar nemesi alkotmányt fogadtatott el. Eszerint a mohamedánok katonai kasztként telepedhettek le az újjáépített táborvárosokban (Kúfa, Baszra, Fusztát stb.). (Az arabok egyébként a meghódított városokon kívül hozták létre a szállásaikat, elkülönülve a helyi õslakosságtól.) A mozgatható zsákmány egyötödét az állam kapta, a maradékot szétosztották. A földdel és az ebbõl származó jövedelmekkel az állam rendelkezett (ez nem érintette az õslakosok birtokait, mivel az arabok csak a gazdátlan földeket és a régi állami javakat sajátították ki). Ezekbõl a javakból fedezte az állam a zsoldot, a tsizteletdíjakat stb..
644-ben Omart egy perzsa rabszolga megygilkolta, így a kormányzást az Omajjád dinasztiához tartozó Oszmán vette a kezébe. Uralkodása idején (644-656) szerkesztették meg a Korán véglelges változatát, majd létrehozta az elsõ arab flottát (645). Mivel a tisztségeket rokonainak juttatta, ezért állandó zavargásokkal kellett szembenéznie: Mekkában Alit, a próféta vejét kiáltották ki kalifának, s õt támogatta az Omajjádokkal szemben fellépõ városi és beduin lakosság, a szent városok arisztokráciája viszont megtagadta Alit. A nyílt csatára (tevecsata) 655-ben került sor, s Ali vereségével végzõdött. 655-ben azonban Oszmánt a lázadóknak sikerült megölniük, s helyette hadvezére, Muávija folytatta az Ali-ellenes küzdelmet. 657-tõl a háború igazi tétje már az volt, hogy a birodalom központja Szíria vagy Mezopotámia legyen. Mivel Muávijának sikerült vesztes pozicióból is meggyõznie Alit a tárgyalások szükségességérõl, ezért a -Sziffini- egyezményt követõen Ali saját hadseregén belüli ellenzékkel találta szemben magát, akik elhagyva korábbi vezérüket, új iszlám irányzatot, a kháridzsiták (szakadárok) irányzatát hozták létre. Ali elõször velük számolt le (658, nahraváni vérfürdõ), majd Muávija ellen akart vonulni, de 661-ben a kúfai mecset elõtt egy kháridzsita meggyilkolta.

Az arab terjeszkedés menete a VII-VIII.században.

Mivel Muávija már 660-ban Szíriában kalifának kiáltatta ki magát, ezért lemondatta Ali nagyobbik fiát (és egyben örökösét) a kalifa címrõl, majd visszaállította Omar alkotmányát, s ezzel a hadsereg ismét képessé vált nagyszabású zsákmányszerzõ hadjáratokra. 664-ben elfoglalták Kabult, majd Buharát és Szamarkandot is. 669-ben már Bizáncot ostromolták az arab hadak, de a görögtûz miatt nem tudták bevenni, s ráadásul a tengeri kereskedelembõl is kiszorultak. Muávija halála után I. Jazid (680-683) lett a kalifa, aki azonnal szembekerült Ali fiatalabb fiával, Huszainnal, aki felvállalta az Omajjádokkal szembeni harcokat, de vereséget szenvedett, s mártírhalált halt. Huszain követõi a "siat Ali"-ba ("Ali pártja") tömörültek, létrehozták a síita irányzatot, a velük szembehelyezkedõk pedig magukat a hagyomány tisztelõinek, szunnitáknak nevezték. Idõvel Jazid fia, II.Muávija lett a kalifa, de röviddel trónra kerülése után meghalt pestisben. Ekkor I. Marvain (684-685) lett a kalifa, aki megkezdte a birodalom egységének újbóli helyreállításáát, ezt azonban már csak fia, Abdal-Malik (685-705) tudta befejezni 692-ben. Az Omajjádok ezúttal Jeruzsálemet tették meg vallási központtá, s 687 és 691 között megépítették a Sziklatemplomot. Abdal-Malik új államapparátust is felállított, majd egységesítette a pénzrendszert az arany dinár, illetve az ezüst dirhem bevezetésével (megfosztva ezáltal a bizánci solidust eddigi vezetõ szerepétõl), végül egységesítette az állami bevételeket is. Utóda, I.Valid (705-715) idején került sor a Gibraltár elfoglalására és Hispánia lerohanására, ugyanis 710-ben a gótok segítségül hívták az é-afrikai mohamedánokat, akik négy hajón át is keltek a tengeren Tárik ibn Zijád vezetésével. Innen származik Gibraltár neve is: Dzsebel al-Tárik. 712-ben már Toledo és Cordoba is arab kézre jutott. I. Validot Omar ibn Abdal-Aziz (717-720) követte, aki kísérletet tett a szunniták és síiták kibékítésére, de nem ért el tartós eredményt. Késõbb Omar testvérének, II. Jazidnak (720-724) már állandósuló felkelésekkel kellett megbirkóznia. Ezidõtájt az Omajjád-ellenes nemesek a próféta családjának juttatták a kalifa címet Abbász személyében. Jazid utóda, Hisám (724-743) idején nyílt ellenségeskedés folyt, s utóda, II. Valid (743-744) alatt össze is omlott a birodalom. II. Marván (745-754) már nem is tudott ellenállni az Abbászidák támadásainak, s 750-1258 között az Abbászidák kezébe került a kalifa cím. A VIII. sz. közepén az arabb irodalom az Indus-völgyétõl az Atlasz-hegységig, illetve a Pireneusokig húzódott.

Az Abbászida kalifátus megteremtésével véget ért a muszlim terjeszkedés elsõ szakasza, s az elkövetkezendõ néhány száz esztendõben alig terjeszkedtek tovább, ugyanis a határokon belüli térhódítás és a konszolidáció kötötte le minden energiájukat, melynek sikerét a "Pax Islamica" állapot bizonyítja. Virágzott a keredkedelem, új városok születtek, mint pl. a 762-ben alapított abbaszida fõváros, Bagdad. A kulturális keveredés ékes bizonyítékai pedig a Hárún al-Rásid kalifa (786-809) uralkodása idején összeállított Ezeregy éjszaka meséi.
Ekkor öltött határozott formát a muszlimok legjelentõsebb tudománya, a jog. A Koránra és a szunnára támaszkodva négy nagy törvénykönyv született, amelyek az élet minden területét érintõ összefoglaló mûvek voltak.
756-ban független emirátus jött létre Hispániában, melyet egy oda menekült Omajjád herceg alapított. A VIII. sz. végén és a IX. sz-ban az Idriszidák, az Aghlabidák és a Túlúnidák Maghribban [Nyugat, Tunézia, Marokkó, Algéria, Spanyolország] és Egyiptomban, a Táhiridák, a Szaffáridák és Számánidák pedig a keleti területeken hoztak létre független rendszereket, de -egyelõre- elismerték az Abbaszida kalifák elsõségét. A X. sz-ban azonban a síita Fátimidák elõször Tunéziában, majd Egyiptomban fellázadtak, s miután 969-ben elfoglalták ezeket a területeket, önálló kalifátust hoztak létre. Válaszul a spanyol területeken is létrehozták az önálló Cordobai kalifátust, s ekkortól már három kalifa uralkodott az arab világban. A X. sz-ban az Abbaszidák uralmát kétségbe vonták a síita útonálló család tagjai, a Bujidák Mezopotámiában is, s az iráni felföldekbõl egy önálló államot ki is hasítottak maguknak. Az iráni területeken is feléledt a Szaszanida-kor nemzeti öntudata, amit Firdauszi (935-1020) által összeállított Sáhnáme c. mûve is igazol, melyben az irániak hõsiességét énekli meg.
A X. sz. végétõl tovább bomlik az arab egység, mivel különbözõ közép-ázsiai nomád népek özönlötték el az arab területeket. Török (szeldzsuk), berber törzsek vették át az uralmat ebben a térségben.


Arab várostrom


Arab harcosok

 



Felhasznált irodalom: