Alekszandr Nyevszkij (1220-1263) legendája

Tudomást szerzett errõl [Alekszandr Nyevszkij bölcsességérõl] az északi országnak királya [IX. (Szent) Erik svéd király], eljutott fülébe Alekszandr Jaroszlavics vitézségének híre, és ekként szólt magában: "Elmegyek és meghóTudomást szerzett errõl [Alekszandr Nyevszkij bölcsességérõl] az északi országnak királya [IX. (Szent) Erik svéd király], eljutott fülébe Alekszandr Jaroszlavics vitézségének híre, és ekként szólt magában: "Elmegyek és meghódítom Alekszandr országát." Nagy sereget gyûjtött egybe, csapatait sok-sok hajóra rakta, és elindult hatalmas seregének élén, harci kedvvel eltelvén szívében. Mikoron pedig elérte a Néva folyót, esztelenségében elvakulva követeket küldöt a Nagy-Novgorodba Alekszandr fejedelemhez, e szavakkal mondván: "Eljöttem,hogy meghódítsam országodat: Védekezz, ha tudsz!"

E szavak hallatán tûz gyúlt Alekszandr fejedelem szívében, a Szent Szófia-templomba sietett, térdre borult az oltár elõtt, és könnyek között így imádkozott Istenhez: "Dicsõséges és igazságos Istenem, erõs és hatalmas Isten, Uram, ki öröktõl fogva vagy, ki teremtetted az eget és a földet, ki határokat szabtál a népeknek, és megparancsolád, hogy ott éljenek, mások földjére ne lépjenek?" Emlékezett a zsoltár szavaira, és mondotta: "Perelj, Uram, a velem perlõkkel, harcolj a velem harcolókkal. Ragadj fegyvert és pajzsot, és kelj fel az én segítségemre." Fohászkodása befejeztével felállt, meghajolt az érsek elõtt, Szpiridon érsek pedig megáldotta és útjára bocsátotta a fejedelmet. Amikor kiment a templomból, könnyeit törülgette. És elkezdte csapatát erõsíteni, mondván: "Nem az erõsekkel, hanem az igazakkal tart az Úr. Emlékezzünk Dávid énekére: Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevérõl emlékezünk meg. Õk meghanyatlottak és elestek; mi pedig felkeltünk, és egyenesen állunk." Ezt mondotta, és kisszámú csapatával az ellenség ellen vonult. Nem várta meg, amíg egész hadnépe egybesereglik, minden bizodalmát a Szentháromságba vetette.
Fájdalommal vettük hírét, hogy fejedelmünk édesatyja, a nagy Jaroszlav, mit sem tudott a hõn szeretett fián esett nagy sérelemrõl, mivelhogy Alekszandr nem tudott hírt adni atyjának. Az ellenség pedig egyre közeledett, s még sok novgorodi sem tudott összegyûlni, mivel a fejedelem sietett a hadba vonulással. [A csatára Szent Vlagyimir napján, 1240. július 15-én -vasárnap- került sor.]
[Alekszandr fejedelem] Úgy döntött , hogy hat órakor támad az ellenségre. És ádáz csata folyt a rómaiakkal [a svédekkel, kiket a szerzõ katolikus hitük miatt nevez rómaiaknak]; a fejedelem megszámlálhatatlan sokaságú ellenséget ölt meg, és még magának a királynak az arcán [valójában a király vejének az arcán, mert a király nem volt jelen a csatában, s veje volt a fõparancsnok] is sebet hagyott éles kopjájával. [...] A megmaradottak [svédek] futásnak eredtek, a holttesteket pedig hajóra rakták, és a tenger mélyére süllyesztették.

... Az Alekszandr fejedelem gyõzelme utáni második esztendõben ismét eljöttek az idegenek [a német lovagrend tagjairól van szó] a nyugati országból, és várost építettek maguknak Alekszandr földjén. A nagyfejedele késlekedés nélkül ellenük vonult, a várost földig rombolta, egyeseket lekaszabolt, másokat foglyul ejtett, és voltak, akiknek megkegyelmezett, ezeket szabadon bocsátotta, mert az õ kegyelme nem ismert határt. [ A csud-tavi csata, a jégcsata 1242. április 5-én volt.]
A királyon aratott gyõzelem utáni harmadik esztendõ telén Alekszandr nagy seregek élén Németföldre lépett, hogy többé ne kérkedjenek: "Alázzuk meg a szlávokat!' Amazok ugyanis már korábban [1240-ben] elfoglalták Pszkov városát, és annak élére saját elöljáróikat állították. Alekszandr fejedelem az elöljárókat elfogatta, Pszkov városát megszabadította fogságából, az ellenség földjét elfoglalta és fölégette, számtalan sok foglyot ejtett, másokat pedig leöldösött. Egybegyûltek akkor a németek, és dicsekvésükben ezt mondták: "Induljunk el, és gyõzzük le Alekszandr fejedelmet, puszta kezünkkel fogjuk el õt!" A fejedelem õrszemei hírül hozták, hogy közeledik az ellenség. Alekszandr összegyûjtötte seregét, és elébük vonult. A Csud-tó jegén [ma Észtország] találkozott a megszámlálhatatlan sokaság. A fejedelem atyja, Jaroszlav, Alekszandr öccsét, Andrej herceget küldte segítségül nagyszámú csapatával. Alekszandr fejedelemnek is sok, bátorságban jeles harcosa volt, mint egykoron Dávid királynak. Edzett és erõs hadnépe ... harci kedvvel eltelve, így kiáltott: "Ó, dicsõ, kedves fejedelmünk! Itt az ideje, hogy életünket áldozzuk éretted!" ... Szombat volt aznap. Napfölkeltekor ütköztek meg a seregek. Törtek a kopják, csattogtak a kardok, oly ádáz csata volt, hogy megmozdult a tó jege. A jég nem is látszott, vér borította az egészet. Alekszandr fejedelem a gyõzelem után fényes dicsõségtõl övezve tért vissza. Megszámlálhatatlanul sok foglyot ejtett; a lovak mellett vezették azokat, akiket lovagoknak neveztek.

[...]
Ebben az idõben egy keletrõl jött erõs király [Batu Kán] jelent meg az országban, kinek az Úr sok népet hajtott igájába kelettõl nyugatig. Amint pedig az említett király a dicsõ és bátor Alekszandr fejedelemnek hírét halotta, követeket menesztett hozzá, kiknek megparancsolta, hogy mondják meg néki: "Alekszandr! Nem tudod-é, hogy az Isten sok népet vetett uralmam alá? Egyedül te nem akarsz behódolni az én akaratomnak? Ha meg akarod tartani országodat, késlekedés nélkül jer hozzám, és meglátod birodalmam dicsõségét!" Atyja halála után a fejedelem nagy seregnek élén Vlagyimirba vonult, és félelmetes volt a megérkezése. Ennek híre eljutott a Volga torkolatáig, ahol a moabita [itt értsd mongol] asszonyok így ijesztgették gyermekeiket:" Jön Alekszandr!" A fejedelem tanácskozott a csapatával, s miután Kirill püspök megáldotta, elindult amaz uralkodóhoz. [1262-ben] Amikor Batu kán meglátta, nagyon elcsodálkozott, és így szólott fõembereihez:"Igazat mondtak nekem. Nincs hozzá hasonlatos fejedelem az õ országában." És nagy tisztességgel bocsátotta el.
Késõbb azonban Batu kán haragra gerjedt a nagyfejedelem öccse, Andrej ellen, és Nevruj nevû hadvezérét küldte ellene, aki lerombolta Szuzdal földjét. Mikor Nevruj fogságba esett, Alekszandr Jaroszlavics újjáépítette Szuzdal templomait, felépítette a várost, visszahozta otthonukba az elmenekült embereket.