Az éjszaka szerencsésen múlt el. Virradatra megszelídült a vihar, s amint fölkelt a nap, a hattyúk továbbszálltak kicsi húgukkal. A tenger még háborgott, s a zöldesfekete hullámok fehér tajtéka megannyi ringó hattyúnak látszott a magasból.

Amikor magasabbra hágott a nap, a kis királylány csodálatos hegyeket pillantott meg félig-meddig a levegőben; a hegyek ormán jég szikrázott, alattuk roppant várkastély pompázott, olyan, amilyet még sohasem látott. Egymásra épített, különös oszlopok vették körül, a tövében pálmák bólogattak, malomkerék nagyságú, csodálatos virágok hajladoztak. Megkérdezte a bátyáit: ez volna-e a távoli ország, ahová igyekeznek. A hattyúk csak a fejüket rázták a délibábtündér álompalotája volt, amit kis húguk látott, oda halandó embert nem vihettek volna. A királylány nézte, nézte a csodálatos kastélyt; egyszer csak összeomlott az egész; ledőltek a jeges csúcsú hegyek is; s húsz büszke tornyú templom emelkedett a helyükben, egyforma valamennyi. A királylány még orgonaszót is vélt hallani, pedig csak a tenger zúgott alattuk. Amikor a templomok közelébe érte, azok egyszerre vitorláshajó-haddá változtak, és elsiklottak a hullámokon. Utánuk nézett a királylány, de csak gomolygó tengerpárát látott a víz fölött. Igen, a szeme előtt szakadatlan változott az ég, a tenger, de egyszerre csak megpillantotta az igazi földet is, ahová igyekeztek. Kéklő hegyek tárultak ki előtte, cédruserdők, népes városok, pompás paloták. S mielőtt a nap a tengerbe hanyatlott, ott ült már egy repkénnyel benőtt nagy barlang előtt. Mintha csak lágy, zöld szőnyeg bélelte volna azt a barlangot.

- Jegyezd meg, mit álmodol itt az éjjel - mondta neki a legkisebbik bátyja, azzal bevezette a hálóhelyére.
- Ó, ha megálmodhatnám, hogyan válthatlak meg benneteket! - fohászkodott fel a királylány.

Aztán álomra hajtotta a fejét. Csodálatos álmot látott: fent repült a magasban, a délibábtündér palotája felé tartott, a tündér elébe suhant, hogy fogadja; szépséges szép volt, s mégis szakasztott mása annak az öreganyónak, aki bogyóval kínálta az erdőben, és bátyái nyomára vezette.



- Megválthatod a bátyáidat - mondta álmában a tündér. - De van-e elég bátorságod, van-e elég türelmed? A tenger hulláma lágyabb, mint a te puha kezed, mégis átformálja a köveket, de nem érzi azokat a kínokat, amiket majd te érzel, mert nincs emberi szíve, nem érez se fájdalmat, se félelmet. Nézd, egy szál csalánt tartok a kezemben. A barlangod körül sok csalán terem: csak ezek meg a temető csalánjai alkalmasak arra, amit tenned kell. Vésd az eszedbe, amit mondok: tépd le a csalánt, ne bánd, égő, tüzes hólyagokkal lesz tele a kezed. Tilold meg aztán meztelen lábaddal, válogasd ki erős rostjait; ezekből a rostokból tizenegy hosszú ujjú páncélinget kell szőnöd, s ha ezeket rádobod hattyúbátyáidra, föloldod őket a gonosz varázslat alól. De jegyezd meg jól: abban a szempillantásban, amikor a munkát elkezded, meg kell némulnod, nem ejthetsz egy szót se addig, amíg az utolsó páncéling el nem készül, még ha esztendők telnek is el közben. Ha csak egyetlen szót kimondasz, gyilkos tőrré változik a szavad, s bátyáid szívébe fúródik. Vésd jól az eszedbe!

Azzal megérintette a királylányt a csalánvesszővel, mintha eleven parázzsal égette volna. A királylány felriadt álmából. Már magasan járt a nap; fekvőhelye mellett mindjárt meglátott egy csalánbokrot, szakasztott olyat, mint az álombéli volt. Kisietett barlangjából, hogy nyomban munkához lásson.

Gyönge kis kezével megmarkolta a csalánt, amely úgy égetett, mint az eleven parázs; csupa tüzes hólyag lett a keze, a karja, de tűrte, alig érezte a fájdalmat: bátyáira gondolt. Aztán csupasz lábbal megtilolta a csalánt, és nekilátott szőni.

Napszálltakor megtértek a királyfiak, s rémülten tapasztalták, hogy kicsi húguk megnémult. Azt gondolák, gonosz mostohájuk újabb varázslata fogott rajta, de amikor ránéztek a kezére, megértették, mit tesz értük. A legkisebbik bátyja szeméből kicsordult a könny, ráhullott húga kezére, s enyhült a fájdalom, eltűntek a tüzes hólyagok. A királylány éjszaka is munkája mellett virrasztott, arra gondolt, most már nem nyugodhat addig, míg kedves bátyáit föl nem oldja a gonosz átok alól. Dolgozott egész nap, amikor egyedül maradt; sohasem szállt még ilyen sebesen az idő. Egy páncéling már elkészült, a másodikba fogott bele.

Egyszerre vadászkürt zengése verte föl az erdők csendjét. A királylány megrémült, a hang pedig egyre közeledett, már a kopók csaholását is hallotta. Ijedten futott be a barlangjába, a megtilolt csalánt csomóba kötötte és elrejtette.

Hirtelen egy vadászkutya ugrott elő a szakadékból, utána a másik, a harmadik; körülcsaholták a királylányt, visszaloholtak, aztán megint a barlanghoz: gazdájukat hívták. Alig telt el néhány pillanat, odagyűltek a barlang elé a vadászok, köztük a legdaliásabb, az ország ifjú királya. Álmélkodva nézte a barlang leányát: amióta a világon van, nem látott szebb teremtést.



- Hogy kerültél ide, szépséges hajadon? - szólította meg.

A királylány rápillantott, aztán megrázta a fejét, szólni nem szólt, hiszen bátyái élete függött a szavától. Megkínzott kis kezét elrejtette, hogy a király meg ne lássa.

- Nem maradhatsz a vadon erdőben - mondta a király. - Velem jössz. Ha a szíved is olyan jó, mint amilyen szép az arcod, selyembe-bársonyba öltöztetlek, királynőmmé teszlek, legszebbik palotámban élsz, és uralkodol velem.

Azzal maga mellé emelte a nyeregbe. A királylány csak sírt, a kezét tördelte, az ifjú király alig győzte vigasztalni:

- Boldog leszel, meglásd! Egyszer még hálás leszel érte! - S nekivágott a hegynek, vitte a kis királylányt. Vadászai nagy csapatban nyargaltak utánuk.

Leáldozóban volt a nap, amikor a soktornyú, gyönyörű fővárosba értek, s az ifjú király maga vezette a barlang leányát márványfalú palotájába. A díszes termekben szökőkutak csobogtak, csodálatos festmények ékesítették a falat, a mennyezetet, de a kis királylány körül se nézett. Csak sírt, zokogott, s némán tűrte, hogy a komornák királyi ruhákba öltöztessék, gyöngyös ékességet fonjanak a hajába, hólyagos kis kezére finom kesztyűt húzzanak.

Oly csodálatos szép volt királyi pompájában, hogy az egész udvar mélyen meghajolt előtte, s a király elhatározta, hogy feleségül veszi. Csak az udvari pap csóválta a fejét, s azt pusmogta a királynak, hogy a szépséges hajadon biztosan az erdők boszorkánya, aki bűvös varázslattal elvakítja a királyt, és behálózza a szívét. Hanem a király nem hallgatott rá. Zene zendült a palotában, pompás ételeket hordoztak körül, tündérszép leánykák táncot lejtettek a néma királylány előtt, aztán illatozó kerteken át ékes terembe vezették. De a kis királylányt nem vigasztalta meg semmi. Olyan mélységes szomorúság volt a szemében, mintha soha nem ismerte volna a mosolyt.

Az ékes termek mellett egy kis kamrát nyitott ki a király, azt szánta az erdei lány hálószobájának. A kis szobát süppedős, puha zöld szőnyeg bélelte, mint a barlangot az erdei moha: szakasztott mása volt annak a barlangnak, ahol az ifjú király rátalált. Még a csomóba kötött csalánrost is ott volt, s egy szögön ott lógott a már elkészült páncéling. Az egyik vadász hozta magával ezeket, mint furcsaságokat.

- Itt visszaálmodhatod magad erdei otthonodba! - mondta az ifjú király. - A munkád is itt van, amin dolgozol. Itt pompában, ragyogásban élsz majd, s megmosolyogtat, ha régi életedre gondolsz.

Amikor a királylány látta, hogy folytathatja munkáját, megvigasztalódott, és mély hálával hajolt meg a király előtt. Elmosolyodott, arcába visszatért az élet, kedves bátyái megváltására gondolt. A király magához vonta, megölelte, aztán meghúzatta a város valamennyi harangját: menyegzőjét hirdette a népnek. Az erdő szépséges néma leánya az ifjú király mátkája lett.

De az udvari pap nem nyughatott, gonosz szavakat suttogott az ifjú királynak. Csakhogy az mintha nem is hallotta volna. Elérkezett a menyegző napja, s az udvari papnak magának kellett megkoronázni az ifjú királynét. Gonosz indulatában olyan erősen rányomta a homlokára a korona nehéz abroncsát, hogy az ifjú királyné majdnem felkiáltott fájdalmában.



De a szívét még keményebb abroncs szorította: bátyáinak keserű sorsa. Nem törődött hát a fájdalommal. Néma maradt, hiszen egyetlen szava bátyái életébe került volna, de szeméből sugárzott a hála és az igaz szerelem királyi ura felé, aki mindent megtett, hogy felvidítsa, s akit napról napra jobban megszeretett. Ó, ha elmondhatna urának mindent, ami a szívén fekszik! Ha elpanaszolhatná neki szenvedéseit! De szót sem ejthet, míg munkájával el nem készül. Éjszakánként felkelt királyi férje mellől, kilopózott szőnyegekkel bélelt kis kamrájába, s ott szövögette szorgalmasan a páncélingeket. Amikor a hetedikbe belefogott volna, elfogyott a csalán.

Tudta, hogy a temetőben nő az ingekhez való csalán, de azt is tudta, hogy magának kell letépnie. Ugyan hogy juthat ki a temetőbe? Szívdobogva osont le a kertbe, mintha gonosztettet akarna elkövetni. Világolt a hold: hosszú fasorokon, kihalt utcákon át vezetett az út a temetőbe. Remegett, mert azt beszélték, hogy éjszaka boszorkányok gyűléseznek ott, s ahogy a temetőbe ért, meg is látta őket: egy sírkövön üldögéltek. Előttük kellett elhaladnia; de édes bátyáira gondolt, és legyőzte félelmét. Leszedte az égető csalánt, s visszaosont a palotába.

Nem látta, csak egy ember: az udvari pap, ki maga virrasztott odafönn. Látta, hogy nemhiába gyanakodott: az ifjú királyné boszorkányokkal cimborál, vagy boszorkány maga is, s bűvös varázslattal ejtette meg a király szívét.

El is beszélte a királynak nyomban, amit látott: lám csak, megmondta ő régen! A király nemigen hitte, de azért mélységesen elszomorodott, éjjel aztán csak színlelte az alvást, s amikor ifjú felesége kilopózott a palotából, utána osont. Így tett minden éjjel. Napról napra komorabb lett az arca, észrevette ezt a királyné is, csak az okát nem tudta. Bánkódott rajta eleget, pedig sokat emésztődött bátyái sorsa miatt is. Sírdogált naphosszat, a királyi bíborra, bársonyra hullottak keserű könnyei, s úgy tündököltek ott, mint a legtisztább gyémánt.

Teltek a napok, majdnem elkészült már gyötrelmes munkájával; épp az utolsó páncélingbe fogott volna bele, de megint elfogyott a csalánja. Még egyszer, utoljára ki kell osonnia a temetőbe, tépni néhány marokkal. Rettegve gondolt az éjszakai útra meg a gyűlésező boszorkányokra, de összeszedte bátorságát, és nekivágott az útnak.

Csakhogy a király meg az udvari pap észrevétlen utána lopózott.



Látták az ifjú királynét, amit befordul a temető kapuján. Amikor a kapuhoz értek, utána néztek, s látták, hogy egyenesen a sírkövön üldögélő boszorkányok felé tart. Elfordult a király, most már elhitte, hogy boszorkányokkal cimborál szépséges szép felesége, akinek feje néhány órája még az ő keblén nyugodott.

- Ítélkezzék fölötte a nép! - kiáltotta, s a nép ítélete ez volt: máglya tüze eméssze el a testét!

Az ifjú királynét nyirkos, sötét tömlöcbe vezették a fényes királyi termekből; a vasrácsos ablakon besüvített a szél; bársony meg bíbor vánkosok helyett a maga tépte csalánt tették a feje alá, maga szőtte csípős páncélingekből vetették derékalját. De ő semminek sem örült volna jobban: elővette megint a munkáját, és belefogott az utolsó páncélingbe. Tömlöce előtt csúfondáros dalokat énekeltek róla a vásott gyerekek; nem akadt senki, aki csak egy jó szóval vigasztalta volna.

Alkonytájban hattyúszárnyak suhogtak a vasrácsos ablak előtt: legkisebb bátyja röpült el hozzá, aki végre rátalált. Az ifjú királyné hangosan zokogott örömében: tudta, hogy talán utolsó éjszakája következik, de a tizenegy páncéling már kishíján elkészült, s a bátyái végre megtalálták.

Belépett hozzá az udvari pap, hogy utolsó óráiban mellette legyen, ahogy a királynak megígérte, de ő csak a fejét rázta, és intett neki, hogy hagyja magára. Ezen az éjszakán el kell készítenie az utolsó inget is, mert különben kárba vész a gyötrelmes munka, hiábavaló volt a sok szenvedés, a könny, az átvirrasztott éjszakák. Az udvari pap gonosz szavakkal illette, elvetemült teremtésnek nevezte, de ő csak dolgozott szorgalmasan, nem vette a szívére, mert tudta, hogy ártatlan. Egérkék surrantak elő a padlórésekből, elébe cipelték a csalánt, hogy ők is segítsenek; a vasrostélyra egy rigó telepedett, és olyan gyönyörűségesen énekelt egész éjszaka, ahogy csak tudott, így vigasztalta a királynét.

Világosodott az ég alja, napkeltéig még egy óra volt, amikor a palota előtt megjelent a tizenegy királyfi, bebocsátást kértek, Az ajtónállók nem akarták őket beereszteni, azt mondták, még éjszaka van, a király mélyen alszik, nem ébresztheti fel senki. De a királyfiak könyörögtek nekik, fenyegetőztek, végre kivonult az őrség, aztán kilépett maga a király is, megkérdezte, mi történik odalenn. Abban a szempillantásban felbukkant a nap, s a királyfiak eltűntek, mint a pára. A palota fölött tizenegy vadhattyú szállt el nagy szárnysuhogással.

A városkapun már tódult a tengernyi nép: mindenki látni akarta a boszorkányégetést. Egy rozzant gebe húzta a talyigát, amelyen a vesztőhelyre vitték az ifjú királynét; ott ült rajta durva darócban, halottsápadt arccal. Sátoros szép haja szétterült a vállán, némán mozgott az ajka, ujjai pedig sebesen szőtték-fonták a csalánrostokat. Utolsó útján se hagyta félbe munkáját; a tíz páncéling ott feküdt a lábánál, a tizenegyedikkel kellett elkészülnie.

- Nézzétek a gonosz boszorkányt, hogyan dirmeg-dörmög! - gúnyolta a nép. - Ahelyett, hogy imádságos könyvet olvasgatna, most is boszorkányhálóját szövögeti! Tépjétek ki a kezéből!

Köréje sereglettek, hogy szétszaggassák a páncélingeket, de abban a szempillantásban tizenegy hófehér hattyú ereszkedett a talyiga mellé, s szárnycsattogtatva körülfogták az ifjú királynét.



- Égi jel! Égi jel! Bizonyosan ártatlan! - indult meg a suttogás, de hangosan senki se merte kimondani.

A hóhér már el akarta vezetni az ifjú királynét, de az hirtelen kiegyenesedett, rávetette a tizenegy páncélinget a tizenegy hattyúra, s a következő pillanatban daliás királyfivá változott valamennyi. Csak a tizenegyediknek maradt hattyúszárnya az egyik karja helyén, mert az ő páncélingének még hiányzott a fél ujja, kis húga már nem tudott elkészülni vele.

- Most már beszélhetek! - kiáltott a királyné. - Ártatlan vagyok!



A nép álmélkodva nézte a csodát, s leborult ifjú királynéja előtt, de az eszméletlenül hanyatlott bátyái karjába, annyira megviselte a félelem, a fájdalom, a tenger szenvedés.

- Ártatlan a húgunk - mondta a legidősebb királyfi, azzal elmondta elejétől végig, mi történt velük.

Miközben beszélt, csodálatos illat áradt szét a levegőben: a megrakott máglyának minden hasáb fája gyökeret eresztett, és szárba szökkent: gyönyörű bokorrá fonódtak össze az ágak, piros rózsák ringatóztak rajta, a bokor legtetején pedig mint égi csillag, egy hófehér rózsa tündökölt. Az ifjú király ezt letépte, felesége keblére tűzte, s az magához tért. Boldogság és nyugalom költözött a szívébe.



Maguktól zendültek meg a tornyokban a harangok, galambrajok suhogtak a levegőben. Olyan díszes menet kísérte vissza a palotába az ifjú párt, amilyet mióta a világ áll, egy király se látott.