Nyár végére már a fél megyében elterjedt az Állatfarmon történtek híre. Hógolyó és Napóleon mindennap galambrajokat küldtek ki azzal az utasítással, hogy elegyedjenek a szomszédos tanyák állatai közé, mondják el nekik a Forradalom történetét, és tanítsák meg őket az "Angolhon állatai"-ra.
Mr. Jones közben ideje legnagyobb részét a willingdoni Vörös Oroszlán söntésében töltötte, és mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, elpanaszolta a szörnyű igazságtalanságot, amelyet el kellett szenvednie, amikor egy csomó semmirekellő állat kiforgatta a birtokából. A többi gazda elvileg rokonszenvezett vele, de eleinte nem sokat segítettek rajta. Szívük mélyén titokban azon tűnődtek, hogy nem tudnák-e Jones balsorsát valahogy a maguk hasznára fordítani. Szerencsére az Állatfarmmal szomszédos kis tanyák tulajdonosai régóta rossz viszonyban álltak egymással. Az egyik, a Rókaerdő nevezetű tanya, nagy, elhanyagolt, régi divatú gazdaság volt, amelyet kezdett elborítani az erdő, a legelői kiöregedtek, a sövényei pedig rettenetes állapotban voltak.
Tulajdonosa, Mr. Pilkington, hányaveti, úri gazdálkodó volt, aki ideje legnagyobb részét az évszak szerint vagy horgászással, vagy vadászattal töltötte. A másik, Kuporlak nevezetű, kisebb és jobb karban tartott tanya tulajdonosa Mr. Frederick volt, kemény, éles eszű ember, aki állandóan pereskedett, és közismerten nehéz volt vele alkut kötni. Ezek ketten annyira utálták egymást, hogy még tulajdon érdekeik védelmében is nehezen tudtak valamiben egyezségre jutni.

Mindennek ellenére mind a ketten igencsak megrémültek az Állatfarm lázadásától, és nagyon szerették volna megakadályozni, hogy állataik túlságosan sokat megtudjanak az esetről. Először úgy tettek, mintha nevetségesnek találnák a gondolatot, hogy az állatok maguk is el tudnak vezetni egy gazdaságot. Két hét alatt vége lesz az egésznek, mondogatták. Azt híresztelték, hogy az állatok a Majorban (makacsul Majornak nevezték, nem tudták elviselni az Állatfarm elnevezést) állandóan verekednek egymással, és hamarosan éhen fognak halni. Amikor aztán telt-múlt az idő, és az állatok nyilvánvalóan nem haltak éhen, Frederick és Pilkington hangja megváltozott; most már az Állatfarmon uralkodó iszonyatos züllöttségről kezdtek beszélni. Azt rebesgették, hogy az állatok megeszik egymást, mint a kannibálok, vörösen izzó patkókkal kínozzák egymást, és a nőstényeiket köztulajdonba vették. Ez lesz abból, amikor fellázadnak a természet törvényei ellen, mondta Frederick meg Pilkington.
Ezeket a történeteket azonban sohasem hitték el teljesen. Homályos és eltorzított formában tovább keringtek a rémhírek egy csodálatos tanyáról, ahonnan elkergették az embereket, és az állatok maguk intézik az ügyeiket, és a vidéken egész évben át-átcsapott a lázadás hulláma. Bikák, amelyek mindig kezesek voltak, hirtelen megvadultak, a juhok áttörték a sövényeket, és felfalták a lóherét, a tehenek felrúgták a sajtárt, a lovak nem voltak hajlandók átugrani a kerítésen, és ledobták hátukról a lovasukat. És legfőképpen: mindenütt közismertté vált az "Angolhon állatai" dallama, sőt még a szövege is. Bámulatos gyorsasággal terjedt. Az emberek képtelenek voltak féken tartani dühüket, amikor meghallották, bár úgy tettek, mintha csak nevetségesnek tartanák. Azt mondták, nem értik, hogyan képesek akár állatok is ilyen megvetésre méltó zagyvaságot énekelni. Ha rajtakaptak egy állatot, amikor ezt énekelte, tüstént megkorbácsolták. A dalt mégsem lehetett elhallgattatni. Fütyülték a rigók a sövényeken, turbékolták a szilfákon a galambok, visszhangzott a kovácsműhelyek lármájában, és a templomi harangok zúgásában. És amikor az emberek meghallották, titokban megremegtek, mert eljövendő végzetük próféciáját hallották ki belőle.

Október elején, amikor már learattak, asztagba rakták a gabonát, és egy részét
már ki is csépelték, kavargó galambok érkeztek sietve a levegőből, aztán vad
izgalomban leszálltak az Állatfarm udvarán. Jones meg a béresei, fél tucat másik
emberrel, Rókaerdőből és Kuporlakból, behatoltak az ötreteszes kapun, és közelednek
a tanyához vezető szekérúton. Mindnyájuknál bot van, kivéve Jonest, aki puskával
jön. Nyilvánvalóan megpróbálják visszafoglalni a tanyát.
Erre már régen számítottak, és minden előkészületet megtettek rá. A védekező hadműveletekkel Hógolyót bízták meg, aki áttanulmányozott egy Julius Caesar hadjáratairól szóló régi könyvet, amelyet a tanyaházban talált. Gyorsan ki is adta parancsait, és pár perc múlva minden állat az őrhelyén állt.
Hógolyó akkor indította az első rohamot, amikor az emberek már a tanyaépülethez közeledtek. A galambok, szám szerint mintegy harmincöten, ide-oda röpködtek az emberek feje fölött, és rájuk piszkítottak; és míg az emberek ezzel voltak elfoglalva, a sövény mögött rejtőző libák előrohantak, és dühösen csipkedni kezdték a lábuk szárát. Persze mindez még csak könnyed, zavarkeltő hadművelet volt, amelynek csak az volt a célja, hogy kissé felbomlassza a sorokat, és az emberek a botjukkal könnyen elzavarták a libákat.

Hógolyó ekkor elindította a támadás második hullámát. Malvin, Benjámin és a juhok, élükön Hógolyóval, előrontottak, és minden oldalról böködni és taszigálni kezdték az embereket, miközben Benjámin hátat fordított nekik, és elkezdte rugdalni őket apró patáival. Amikor az emberek botjukkal és vasalt csizmájukkal még ezt a támadást is ki tudták védeni, az állatok Süvi visítására, amivel jelt adott a visszavonulásra, hirtelen mind megfordultak, és beszaladtak az udvarba.
Az emberek diadalüvöltésben törtek ki. Amikor látták, hogy ellenségeik menekülnek, ahogy eleve elképzelték, rendetlenül utánuk rohantak. Hógolyó épp ezt akarta. Mihelyt az emberek beértek az udvar közepére, hirtelen felbukkant a hátuk mögött a tehénistállóban lesben álló három ló, a három tehén meg a többi disznó, és elvágták előlük a visszavonulás útját. Hógolyó ekkor jelt adott a rohamra. Jómaga egyenesen Jonesnak rontott. Jones látta, hogy jön, felemelte puskáját és lőtt. A sörét véres csíkokat hasított Hógolyó hátába, egy birka holtan összeesett, de Hógolyó egy pillanatra sem állt meg, és mázsás súlyával nekizúdult Jones lábszárának. Jones belehuppant egy halom trágyába, puskája pedig kirepült a kezéből. De a legrémisztőbb látványt Bandi nyújtotta, aki hátsó lábaira ágaskodva úgy rugdosott nagy, vaspatkós patáival, mint egy megvadult csődör. Mindjárt legelső rúgásával kupán talált egy rókaerdei istállófiút, aki élettelenül terült el a sárban. Amikor ezt az emberek meglátták, eldobták botjukat, és menekülni próbáltak. Páni rémület fogta el őket, és a következő pillanatban már valamennyi állat körbe-körbe kergette őket az udvaron. Döfködték, rugdalták, harapták, taposták az embereket. Nem akadt állat a tanyán, aki a maga módján bosszút ne állt volna rajtuk. Még a macska is leugrott váratlanul a háztetőről az egyik gulyás vállára, és a nyakába mélyesztette a karmát, mire az irtózatosan ordítani kezdett. Abban a pillanatban, amikor a bejárat felé szabad lett az út, az emberek boldogan rohantak az udvarból a főút felé. így aztán betörésük után öt perccel szégyenletes módon vissza kellett vonulniuk azon az úton, amelyiken jöttek, nyomukban egy sereg sziszegő, bokájukat csipkedő libával.
Az emberek egy kivétellel mind eltűntek. Az udvaron Bandi nagy patájával meg-megbökte az istállófiút, aki arccal a sárban feküdt, és megpróbálta megfordítani. A fiú azonban nem mozdult.
- Meghalt - állapította meg Bandi szomorúan. - Eszem ágában sem volt megölni. Elfelejtettem, hogy vasalt patkóim vannak. De ki hiszi el, hogy nem szándékosan tettem?
- Csak semmi érzelgősség, elvtárs! - kiáltotta Hógolyó, akinek még mindig csöpögött a vér a sebeiből. - A háború - háború. Csak a halott ember jó ember.
- Senkinek sem akartam kioltani az életét, még egy emberét sem - ismételgette Bandi, könnyes szemmel.
- Hol van Mollie? - kiáltott fel valaki.
Mollie csakugyan nem volt sehol. Egy pillanatra nagy riadalom támadt; attól féltek, hogy az emberek valahogy megsebesítették, vagy éppenséggel magukkal hurcolták. Végül azonban megtalálták az istállójában, ahol fejét a jászlába, a széna közé temetve elbújt. Amikor a puska elsült, tüstént elinalt, és mire a többi állat visszatért az udvarra Mollie kereséséből, az istállófiú már nem volt sehol: csak elkábult, de magához tért, és kereket oldott.
Az állatok vad izgalomban gyűltek újra össze és torkuk szakadtából ordítva számoltak be az ütközetben véghezvitt hőstetteikről. Felvonták a zászlót, jó néhányszor elénekelték az "Angolhon állatai"-t, aztán ünnepélyesen eltemették az elesett juhot, és galagonyabokrot ültettek a sírjára. A sírnál Hógolyó kis beszédet tartott, hangsúlyozva, hogy szükség esetén minden állatnak készen kell állnia, hogy meghaljon az Állatfarmért.

Az állatok egyhangúlag elhatározták, hogy katonai kitüntetést alapítanak. Az "Állatok Hőse" érdemérmet tüstént ki is osztották Hógolyónak és Bandinak. Sárgaréz medália volt (tulajdonképpen régi lószer-számdísz, amelyet a szerszám-kamrában találtak), és vasár- és ünnepnapokon lehetett viselni. Az "Állatok Hőse" kitüntetés második fokozatát az elesett juh kapta.
Sokat vitáztak arról, hogy hogyan nevezzék el az ütközetet. Végül is a Tehénistálló Csatájának nevezték el, mivel innen indult el a nagy letámadás. Amikor Mr. Jones puskáját megtalálták a sárban, tudván, hogy a tanyaházban van hozzá egy csomó töltény, elhatározták, hogy a zászlórúd lábánál helyezik el, mint valami ágyút, és kétszer egy évben el is fogják sütni - egyszer október 12-én, a Tehénistálló Csatájának évfordulóján, egyszer pedig Szent Iván napján, a Forradalom évfordulóján.