Hiába vett ki a nagyanyám a zeneiskolából, merthogy mélyen sértette az önérzetét, hogy a zenetanárnő lekonyhaszagozott. Mit képzel ez a pesti kurva – mondogatta dühödten, s hogy az ő unokája ilyen helyre aztán nem fog járni. Hiába. Én néhány hónap múlva visszalopakodtam titokban, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy nem én leszek a leendő zenekarunk szólógitárosa, és persze nem is én fogok énekelni. Ez volt a megállapodás: nálunk a szólógitáros énekel.
– Ebből a gyerekből nem lesz semmi – üvöltözött nagyanyám a kert túloldalára az anyámnak, mikor megtudta, hogy megint a zenetanárnő karmai közé kerültem –, ebben a gyerekben semmi tartás. Ráadásul – mondta tovább emelve az amúgy is emelt hangot – pont a Dózsa György utcában. Még ha a József Attilában laknánk, de pont egy ilyen utcában. Hát az biztos, hogy ez a gyerek nem a Dózsa György unokája – mondta dühösen.

És valóban nem a híres kaszaegyenesítő népvezér unokája voltam. Az anyám nem szólt semmit a kert túlvégében, de nem tette magáévá nagyanyám felháborodását, sőt még örült is, hogy megint járok zenére.
Rávette a fateromat, hogy vegyenek egy dobgitárt karácsonyra, az mégicsak kell, ha a gyerek komolyan gondolja. S valóban, karácsonykor megjelentek egy dobgitárral.
-Igazi tanulógitár – mondta büszkén a faterom, hogy hangsúlyozza, ő most rászánta erre a dologra a pénzt. Én meg néztem a gitárt. Román gyártmánynak látszott, bár nem volt rajta cégjelzés. Mintha a Mekk Elek dobta volna össze a sufniban talált vackokból. A húrozat, akár a kerítésdrót, a nyaka, mondjuk, szálkás az nem volt, de fogásra inkább baltanyélhez hasonlított, mint hangszerhez. De volt, amilyen volt, a környéken húsz kilométeres körzetben ez volt az egyetlen gitár. Szobtól Parassapusztáig nem volt párja. S ez a birtoklás már eleve jelentőssé, mondhatni egyedülállóvá tett a környéken. A kissrác, akinek van gitárja. Szinte eposzi jelzőként tapadt a személyemhez a gitáros előtag, bár még gitározni nem tudtam, de mégiscsak én voltam a környéken, akiben a John Lennon, a Bob Dylan, meg a Jimi Hendrix testet ölthet. Jártam hát rendületlenül gitárórákra, mindig lecsutakolva magam, ne panaszolja a tanárnő, hogy konyhaszagom van. A leckék persze olyanok voltak, amiből a legmerészebb fantáziával sem lehetett elképzelni, hogy valaha is rokendrol lesz, meg nagyszóló. Teljesen értelmetlen hangkompozíciókat kellett reprodukálnom, csak azért, hogy az ujjhasználatot meg a kéztartást meg tanuljam.

Majd jövőre – gondoltam, és a zenetanárnő is mondta, majd jövőre, ha leteszem az ezévi vizsgát. A vizsgát – mondta, ami különben vasárnap lesz.
– Vasárnap? – kérdeztem vissza meglepett hangon, olyan hirtelen jött.
– Hát május van, nem igaz – válaszolta –, mindjárt itt van a szünet, a vizsga meg kell, mert különben nem lesz jövőre. Szóval vasárnap háromkor – hangsúlyozta, s mondta még a dátumot, meg hogy hozzam a szüleimet is, mert nyilvános lesz.
Baktattam haza lesunyt szemmel. Vasárnap, vasárnap – mondogattam magamban szomorúan, ez olyan hirtelen jött nekem, meg a szüleim is ott lesznek, még szerencse, hogy a nagyanyámat visszatartja a nagyképűség. És mondtam is otthon, hogy akkor vasárnap.
– Most? – kérdezte anyám.
– Hát nem most lesz vasárnap? – kérdeztem vissza.
– Most is lesz – mondta erre anyám –, meg máskor is.

Na ebben maradtunk, és vártuk a vasárnapot. Azon a napon véletlenül beugrottak hozzánk a cseszlovák rokonok. Milyen szerencse – mondta a faterom –, most még ezt is meghallgathatjátok, hogy gitározik a gyerek, mert ma lesz a vizsga.
-Ó, de nagyszerű – vágták rá a cseszlovák rokonok –, akkor ezt ki nem hagyjuk. És nem hagyták ki.

Kettőkor indultunk, hogy kényelmesen odaérjünk a kultúrotthonhoz, ahol a vizsga lesz, mert ugye ilyen helyről nem illik késni, s mi a lehető legmesszebb laktunk ettől az épülettől, át kellett kaptatni az egész falun.
-Na menjünk – mondta a faterom, s terelte kifelé a kertkapun a csapatot. Én mentem elöl a tanulógitárral, mert a keskeny járdán épphogy elfértünk a hangszer meg én, s aztán mintegy félgitárnyival mögöttem jöttek a cseszlovák rokonok, majd a sort zárva az anyám, meg a faterom, persze az egész kompánia öltönyben.
– Koncertre – mondta a faterom –, merthogy a gyerek is játszik.
– Koncertre... az már igen, de mi az a nagy bőrzsák?
– Hát a gitár – mondta erre a faterom jó hangosan, hogy jelezze: ez az a hangszer, amit ő vett a fiának.

Alig haladtunk néhány házat, már megintcsak valaki a kerítés túlfeléről, hogy mi az, amit visz a gyerek, meg hogy nem nehéz- e, s egyáltalán hová visszük: messzire-e vagy csak a szomszédba. Az apám rendületlenül válaszolgatott: koncert, kultúrotthon, gitár. Vagy: A koncerten a gyerekem, a gitárral, amit én vettem neki. Mire a kultúrotthon közelébe értünk, tulajdonképpen az egész falu tudta, hogy mit viszek, és hová megyünk így családostul a cseszlovák roonokkal öltönyben. Taláncsak a Tót Joso meg a haverjai nem, mert ők a presszóban lebzseltek így vasárnap délután.
– Érdekes – mondta a faterom úgy ötven méterre az épülettől. – Nincs egy lélek se. Lehet, hogy túl korán jöttünk.
– Lehet – mondta anyám –, még háromnegyed sincs.
– Azért bemegyünk – mondta erre a faterom –, legalább jó helyünk lesz, ha már a gyerek játszik az új gitárján, meg itt vannak a rokonok is.

Indult a kis osztag a kultúrotthon bejárata felé, hogy elfoglalja a nekik legjobb helyet. Megyünk, nagy a környéken az üresség, nagy a csend. Majd jönnek, nem igaz – mondta az egyik unokatestvérem. És gyorsan rányitott a kultúrotthon ajtajára.A zár nem engedett.
– Szarul nyílik – mondta, és most vállal is rásegített, de az ajtó kitartott.
– Nincs másik bejárat? – kérdezte.
– Nincs – mondta apám.
– Várjunk egy kicsit, majd kinyitják – mondta az anyám.
– Jó, várjunk – mondta apám, és elkezdett látványosan várakozni: hátul összekulcsolta a kezét, meg krákogott húszmásodpercenként.
– Te – szólalt meg úgy a tizedik krákogás után –, különben mi van oda az ablakra ragasztva? Nem hoztam a szemüvegem...
Akkor anyám közelebb hajolt a bejárati ajtó üvegéhez, és elkezdte olvasni a kis hirdetést, hogy lesz ez a zeneiskolai koncert, ami egyben vizsga is, vasárnap háromkor, és aztán mondta, hogy ötödik hó huszonhetedikén...

Álltunk ott: én elöl a gitárral. Éppen egy teljes héttel a vizsgakoncert előtt, a cseszlovák rokonokkal, öltönyben.
– Hát ezt elnéztük – mondta viccelődve a faterom, hogy lássák a rokonok, ez őt egyáltalán nem zavarja, én meg nyeldestem egy gombócot a torkomon, hol fölszaladt, hol egy kicsit lejjebb csúszott a nyelőcsövön, és valami csípte még a szemem sarkát is. Most vissza az úton, erre gondoltam, hogy miképp is lesz az. Szerettem volna akkor örök életre eltűnni a világról, elpárologni, felszáradni, mint az esőtócsa, mikor szólt a faterom, csak hogy mentse a helyzetet: Nem baj, akkor beugrunk a presszóba, a gyerek kap egy citromtortát, mi meg iszunk egy sört.

Nagyon örültek az ötletnek a rokonok. Így aztán elindultunk a hangszerrel a presszóba. Ahogy beléptünk, rögtön odafordult felénk, de főleg felém a Tót Joso, aztán meg a haverjai is, hogy hol voltunk, vagy hová megyünk azzal a tasakkal. Erre a faterom nevetett egyet, elmondta, mi történt, és rendelt nekem egy citromtortát, a cseszlovák rokonoknak meg sört.

Ott a presszóban épült bennem a rokendrol mellé a szorongás. A megmutatni akarás mellé a szégyen. Nem lesz ebből nagyszóló, nem lesz ebből Dzsimi Hendriksz – gondoltam, szomorúan turkálva a nikotinízű citromtortában.