Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: "...Keresztély dán király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a tengeren vihar töri össze hajóját, és lázas betegségben halálozik el."

A KÖVÉR PRINC

A princ egy decemberi havas reggelen született meg. Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett a fénybe, s a hónap végén szétrúgta a pólyáját, amelyet két tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a keresztelőkút fölé tartotta, és ínyét sóval dörzsölte, hogy megóvná lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujját fogatlan ínyei közé szorította, meg akarta harapni. Kéthónapos korában felült a bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a világra, mint erőszakos vihar, tombolni, harsogni, hódítani.

- Farkaskölyök - mondták rá az udvaroncok.

Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott, és gulyákat öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis nyakát. Igazi vasgyúró volt.

- Ez lesz aztán a király.
- Uram - jegyezte meg egy hízelgő aggastyán -, olyan erős ez a gyermek, hogy akár a koronát is elbírná.

A király elkomorult a tréfa hallatára.
Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.

ÁLOM

Egész nap látta az álmát.
Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna.
Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra megelevenedett az álom. Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart, és fejére tette a koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme belevájt a feje lágyába, és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a mosolygása. Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.

A KIRÁLY JÓSOLTAT

Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét kenetes méltósággal viselte, és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott, és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, pépekkel és kenőcsökkel. Még a böjt se segített rajta, hogy a nagyhéten alig vett magához táplálékot, és este sohasem lakott jól. A vallás nem nyújtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg űrbe, a csillagok közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak, és a vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is, s az ördögökkel és boszorkányokkal foglalkozott, akik szombat éjjel keresztutaknál sivalkodnak, és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az asztrológust hívatta:

- Készítsd el a horoszkópot.

A királyfi a Bak jegyében, újhold idején született.

- Légy őszinte - mondta szigorúan a király, és szemében az idegesség zöld szikrája ugrált. - Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom vállára helyezni

. Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a pohár.

A KONSTELLÁCIÓ NEM SZERENCSÉS

Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papírjait, és cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papír az ég kék mappáját jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars tűnt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és ragályos nyavalyák hírnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképpen bukkant elő Venus, amelynek benevolens praesentiá-ja azt a reményt ígérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan ült az asztrológus a halvány papír előtt. Felütötte a könyveit. Mindig ugyanaz az eredmény.
Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába.

- Rossz hírt hozok - mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a királynak.

A király némán ült le a végzet előtt.

- Az égi tudomány minden jele arra vall - recitálta az asztrológus vontatottan és nagyon szomorúan -, hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is megmenekül.

Az asztrológus köhögött.

- Beszélhetek? - kérdezte félénken.

Most ránézett a király könyörögve, és intett.

- Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog, és szeretni fogják. Másként szomorú az élete, és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon fiatalon, tizennyolc éves korában.

A halálos ítéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.
Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az apja idegen fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el fölötte.

- Mi az? - nyöszörögte a sötétből.
- Semmi - felelt a király. - Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert megfázol.

Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik.

- Légy mértékletes - mondta -, mert megárt.

November derekán leesett a hó.

- Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.
- Ne, kisfiam, meghűlsz.

Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kísérték. Még a labdáit is elvették.
Tízéves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre porcelános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.

- Miért nem eszel? - kérdezte a király.
- Mert megárt - szólt a kis bölcs.

Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hívatta.

- Az a baja - mondta az orvos -, hogy nagyon is vigyáznak rá.

A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, nemsokára sokat alszik.
Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hívatta, s bezárt ajtók mögött beszélt vele.

- Nézd, édes fiam - szólt -, sokáig vergődtem - és a szívéhez nyúlt, aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon szívet.
- Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.

A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a horoszkópot, és eléje tette.

- Előbb azonban meg kell tudnod - ezt.

Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papírt, a kabalisztikus jeleket.

- Ennek nem szabad megtörténnie - mondta emelt hangon a király. - Egész életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Ígérd meg te is, hogy nem teljesedik be.
- Ígérem - szólt a királyfi, és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája körül, alázatosan, de idegenkedve.

HOLDAS EPERFÁK

Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a holdfény terített átlátszó hálót. "Fiatalon halok meg - gondolta, és lehunyta a szemét. - Hős leszek és szerelmes." Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a padon, egyedül, és csorgott a szíve vére, kimondhatatlan édesen. Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt a palota felé, könnyű ruhát viselt, és megállt előtte.

- Mit búsulsz? - nevetett az árnyék.
- Ülj mellém! Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon halok meg, és hogy hős leszek, és hogy szeretlek téged. Mindig csak téged szerettelek, Ilona.

Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy eperfalomb fekete foltot vetett.

- Ugye sápadt vagyok? - kérdezte a királyfi fanatikusan, és a leány felé nyújtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét szemgolyóval.
- Szép vagy - mondta a leány csöndesen.

Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül bandzsított magára. "Ilyen leszek majd akkor is" - gondolta. A szája körül pedig felfedezett egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott. - Ez az a vonás - mondta. - Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a koporsóba.

A HÁBORÚ

Két év múltán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az oktalan állat, és hörgött:
- Háború.
Vasas vitézek tűntek fel a határon.
A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem volt kipróbált seregének, amely fickándozott a harci kedvtől, alig lehetett fékezni. Egymás után gurultak el palotája előtt a harci szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában.
Nem is a háborúra gondolt a király. A fiára gondolt, és arra a jóslatra. Félt, hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca verejtékben fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször egymás után forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen lihegve.

- Magam állok a hadak élére - kiáltotta a királyfi ujjongva.
- Hős - szólt a lány, és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját.
- Szemébe akarok nézni annak - mondta, és valahova messze nézett.

A hadak új vezérét örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve kavarodott az ellenség gomolyagjába, és - anélkül hogy észrevette volna - egy nyíl fúródott a jobb vállperecébe. Lebukott a lováról.
"Ez lenne az a nyíl?" - kérdezte magától, és sokáig nézte a nyilat.
Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a tengerpartnál voltak.
- Tovább - dobogott a királyfi szíve.
A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a vízen. Kíváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni kezdték a gályát, és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a reggelt, és hogy talán ez az a tenger, amelyről a jóslatban olvasott. Meg is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát, és amilyen gyorsan tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kísérteni a végzetet. Éjfélkor esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig eszméletlenül jutott a partra.
Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át atyjához robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába, és a feje nehéz, mint az ólom. Ekkor megijedt.
A király közben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Éppen ebédnél volt, bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.

- Itt van - jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota előtt megállt a királyfi szekere.
- Még él - mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon búsan.

Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert meg senkit. Haldoklott. Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét a leendő hitvese karjában, és meghalt az Úrban, keresztény módon, a halotti szentségek ájtatos felvétele után... szeptember 29-én, Mihály főarkangyal neve napján.
Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt.

A PAP, AZ ASZTROLÓGUS ÉS AZ ORVOS

Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett. Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett, és aztán magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt. A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az orvos. Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.

- Beteljesült Isten akaratja - mondta alázatosan a pap.
- Beteljesült a jóslatom - mondta gőgösen az asztrológus.

Az orvos csak nézett maga elé.

- Vajákos - mondta az asztrológusnak. - Csaló...
- Talán nem mondtam meg előre? - pattant fel a szakállas aggastyán.
- Éppen ezért vagy csaló.
- Hiszen minden szavam valóra vált - védekezett a csillagjós.
- Minden jóslat valóra válik - szólt az orvos szomorúan.

A pap igazat akart tenni valahogy az orvos és az asztrológus közt, s az orvoshoz fordult:

- Szóval te is hiszel a csodákban.
- Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.

A király is az orvoshoz fordult:

- Nem értelek.
- Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted el a tanácsaimat, és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem nem titok.

Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta:

- Én tudom, ki ölte meg a királyfit.
- Az Isten vette el - mondta a pap.
- A sors - mondta az asztrológus.
- A betegsége - mondta a király.
- Nem - válaszolt az orvos -, az ölte meg, aki jósolt neki.
- Engem vádolsz - szólt a csillagjós -, aki láttam a jövőjét?
- Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, akkor ma is él, s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.
- Hát nem az Istentől függ a sorsunk?
- Nem a csillagok járásától?
- Nem - szólt az orvos -, hanem az embertől.
- Az új elmélet - mondta gúnyosan a pap.
- A párizsi és bolognai egyetem új szamársága.

Az orvos halkan beszélt:

- Én gyakran láttam szegénykét, és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat megmérgezte a levegőjét. Titkolództatok, de ő észrevette, hogy mit rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán, hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába, és csodálkoztatok, hogy egyre sápadtabb, megszerettettétek vele a halált, és most csodálkoztok, hogy meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.
- Istenfélelemre neveltük - mondta a pap.
- Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére - mondta a csillagjós.
- Dehogy! - kiáltott dühösen az orvos - még a szülőanyjához, az édes természethez se engedtétek. Akkor aztán közöltétek vele a jóslatot. Én láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a kezében tartja, hogy az ember mindenható.
- Istenkáromló - kelt ki a pap.
- Bolond - mosolygott az asztrológus.
- Itt a fejem a király kezében - mondta az orvos -, majd ő ítélje el az ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.
- Talán mi? - hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.

Az orvos gondolkozott:

- Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak végrehajtotta.

A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen járatta: a papon, az asztrológuson és az orvoson.
Végre döntött.
Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és szólni akart, de a könny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.

A KIRÁLY SZAVA

Ezt mondta:

- Gyilkos!




1915