Alpár homokján, ahol a véres csatát vívták, immár sátor sátor mellett domborodott.

A magyar asszonyok újra díszíthették tetszésük szerint a sátrakat, a nagy festett ládákból előkerültek a gyönyörű gyapjúszőnyegek, bundákat, hímzett ruháikat, szép fehér vásznaikat rakták ki a sátrak előtti pázsitra, hadd járja a napfény.

A lányok előkerítették a szekérderékból guzsalyukat, s mintha csak a régi hazában lennének, egykettőre pörgött a guzsaly s a rokkák kereke, sodorták a szöszt, fonták a fonalat, s amikor a káposztafejnyi gombolyagok valóságos kis dombokat alkottak, zakatoló szövőszékeiken szőni kezdték a vásznat.

A Tisza partja hamarosan megtelt lányokkal, asszonyokkal. Nagy, fonott kosarakban mosnivalót hoztak. Összegyűlt a sok szennyes útközben; csak úgy csattogtak a faragott szapulófák a Tisza vizében.

A legények ott legyeskedtek a lányok körül. Ki-ki kiválasztotta a párját, hogy hamarosan sátrába vigye asszonyának. De azért úgy tettek, mintha nem is a lányok kedvéért üldögélnének a vízparton. Csak nótával célozgattak a lányokra.

Bolondság volt nádhoz bízni,
Mert fel szokott szépen nőni.
Ha szél kezdi legyintgetni,
Mindenfelé kezd hajlani.
Hajlik hozzám, hajlik máshoz,
Hajlik egy idegen párhoz.
Kivel szívvel dicsekedett,
Attól elidegenedett.

Persze a lányok sem hagyták magukat, s a legények bosszantására visszafeleselgettek:

Gyenge vessző vagyok,
Mindenfelé hajlok,
Szüleim kertjében,
Most nyílni akarok.
Ki akarok nyílni,
Mint a kerti rózsa,
De ki nem nyílhatok,
Csak úgy illatozok.

Kusid és Botond is ki-kijártak a Tisza-partra. Egy szép verőfényes napon is lenn úsztatták lovaikat a sebes sodrású folyóban, amikor Kusid így szólt barátjához:

- Szép hazánk van, sátrunk, gyönyörű paripánk, még a hírnevünk is megnőtt egy arasszal, még sincs minden jól.
- Én is éppen erről akartam neked beszélni. Megelőztél.
- Szerinted miért nincs jól?
- Előbb mondd meg te, aztán én is megmondom.
- Miért titkolózol?
- Hát megmondhatom, ha nagyon akarod. Viszket már nagyon a tenyerem. S a kardom se szeret a szegen.
- Ezt mindjárt kitalálhattam volna, de én mást mondok neked. Látod, a halak meg a víz hogy összetartoznak. Levegő sincs madár nélkül.
- Erre már magam is gondoltam, asszonyt kéne hozni a sátrunkba. Igazad van. De előbb várjuk meg a végit. Még van egy kis elintéznivalónk. Még Galád itt dúskál a Duna-Tisza alján. Marót herceg se szedi még sátorfáját. Aztán nem bánom.
- Tudod mit? Tartsuk majd együtt a lakodalmunkat. Bárcsak Levente is velünk koccinthatná a kupáját a lakomán!

Amikor már hosszú ideje pihentek Alpár mezején, Árpád tanácsot tartott a vezérekkel, s elhatározták, hogy előbb Galáddal végeznek, és csak azután lépik át a Dunát, ha már a Tisza-Duna alja is nekik hódol.
"E dologra Szovárdot, Kadocsát és Vajtát küldték ki. Mikor ezek engedélyt nyerve ellovagoltak, a Tiszán, Kanizsánál átkeltek, és a Csesztreng vize mellett szállottak meg. Innen továbbvonulva a bögei részekre jutottak. Midőn át akartak kelni a Temes folyón, ellenük jött annak a hazának a vezére, Galád, akinek ivadékából Ajtony származik, nagy lovas meg gyalogsereggel, azonkívül hun, bolgár és vlah segítséggel. Mikor másnap - minthogy köztük volt a Temes folyó - egyik hadsor sem bírt sehogy sem átjutni a másikhoz, akkor Szovárd meghagyta testvérének, Kadocsának, hogy serege fele részével vonuljon valamivel lejjebb, aztán akárhogy, de menjen keresztül. Midőn a magyar sereg egyik része Kadocsával odaát volt, fele része Szovárddal pedig az innenső oldalon, akkor a magyarok megfútták a harci kürtöket, és a folyón átúsztatva heves küzdelembe bocsátkoztak, az ellenség úgy hullott előttük… mint a kévék az aratók után. Maga Galád, a vezérük, futással ugyan megmenekült, azonban egész serege elolvadván, mint a tőznél a viasz, kard élén emésztődött meg…"

Alpár mezején csak egy hétig akartak táborozni a magyarok, az egy hétből egy hónap lett, az egy hónapból egy év, s az egy évből három. Vége szakadt a Galád elleni háborúknak, de a fiatalok úgy megszokták a harcot s a csatákat, hogy már nem is élhettek nélküle békés időben se. Nemigen fűlt a foguk egyébhez. Egy szép napon Botond odaállt Árpád fejedelem elé, s így szólt:

- Már egészen eltespedek, ha még sokáig itt hancúrozunk a homokon!
- Eridj, s vívj te is a többivel!
- Az csak sihedernek való.
- Megtáncoltatnak azok a sihederek.
- Már a lovam se állja.
- Mit nem áll a lovad, Botond?
- Ezt a homokot.
- Vezesd a Tisza-partra, legelhet ott kedvére.
- Már odavezettem, de csak lógatja fülit-farkát.
- S mitől lenne vidám a lovad, Botond?
- Ha a fülébe súghatnék valamit.
- Akkor már súghatod is a lovadnak, hogy indultok ketten Kusiddal, mert követségbe küldelek benneteket Marót herceghez.

Marót herceg pedig a túl a dunai palotájában így gondolkodott magában: a Duna birodalmam oltalma. Jó kerítés! Jó oltalom! A partján megtorpant a magyarok serege, hiszen még e folyón soha át nem kelt ellenség! Mesélik, hogy Keve járt erre egyszer, s átkelt a Dunán. De hát az talán csak afféle mendemonda? - így gondolkodott Marót herceg kőből rakott palotájában, amikor megérkezett Kusid és Botond.

- Mi szél hozott erre benneteket? - kérdezte kihívóan a herceg.
- A magyarok vezére, Árpád küldött hozzád, Alpár mezejéről.
- Én ilyen vezért ott nem ismerek. A túlsó part Szalán vezéré!
- Csak volt! - szólt ekkor csendesen Botond.
- Vezérem ott áll diadalmas seregével Alpár mezején - folytatta Kusid. - Köszöntet illendően.
- Ezt helyesen cselekszi.
- Csak várd meg a végét! - lökte oda Botond.
- Vezérem még nem járt soha Túl a Dunán, szemtől szemben téged sem ismer, de hallotta már, hogy Túl a Duna földje kövér, füve lágyabb a selyemnél, a Duna vize édesebb a Don folyó vizénél.




- Ez mind igaz - vetette fel büszkén fejét a herceg. - Birodalmam nagy és gazdag!
- Csak várj a végére! - intett újra Botond.

Kusid ekkor elmosolyodott nagy bajusza alatt, majd így folytatta:

- Uram, Árpád fejedelem maga jött volna, hogy köszöntsön, de nem teheti, mert számos népével és ménesével igen sok a gondja, baja. De elküldte neked ajándékát. Hoztunk egy gyönyörű fehér paripát.

Marót s a követek kiléptek ekkor a palota erkélyére. Botond az előttük táncoló paripára mutatott: - A magyarok ménesének büszkesége! Aranyos fék csillogott a táltos szájában, hátán aranyos nyereg volt általvetve.
Kusid így folytatta:

- Árpád fejedelem aranynyergestül, aranyfékestül neked küldte. Engedd meg, hogy cserébe meríthessünk tömlőnkbe Duna-vizet, az aranyfékért vághassunk egy marék selyemfüvet, s a nyeregért egy tarisznya földet vehessünk Túl a Duna földjéből.

Amíg Kusid beszélt, Marót így gondolkodott magában: nagy szerencse, hogy e bolondos pásztorkirály Túl a Duna határára telepedett. Így bármikor szívesen cserélek. Ilyen jó vásárt régen nem kötöttem!
Botond, mintha csak olvasott volna gondolataiban, így szólott:

- Csak várj a végére!

Marót ijedten fordult Kusidhoz:

- Nem értem, mit mond a társad! Olyan gyorsan beszél!
- Csak azt mondja, hogy beszélj nyugodtan. Várom válaszod, jó herceg!
- Uratok ajándékát kegyesen elfogadom. A kért ajándékot elküldöm. Meríthettek vizet a Dunából, amennyi csak kell, vághattok füvet egy szekérderékkal, és annyi földet vihettek tarisznyátokban, amennyi csak elfér benne! Uratok küldje meg évi adóját. Majd megüzenem, hogy mennyit küldjön.




- Nem mondhatnád meg most azonnal? - szólt közbe Botond.
- Mért mondjam meg azonnal?
- Mert akkor hoznánk magunkkal.
- Mit?
- Az adót!
- Hát megint jöttök?
- Jövünk ám!
- Mikor?
- Előbb, mint gondolod!

Árpád az Alpár mezején sátra előtt sétált, amikor Kusidék visszaérkeztek.

- No, mire végeztétek? - kérdezte a követeket.
- Ezt hoztuk! - mutatott Kusid az ajándékra.

A vezérek egyszeribe közrefogták az apró termetű követet, megízlelték a Duna-vizet, szétmorzsolták tenyerükön a televény földet, megsimogatták a selymes fűszálakat. Édesebbnek találták a Duna vizét a Don folyó vizénél, a fű selymesebb volt, a föld zsírosabb a régi haza földjénél.

- Kár lenne ezt Marótnak hagyni! - mondogatták.
- Visszamennél egy szóra Maróthoz? - szólt Árpád Botondhoz.
- Még kettőre is. Úgyis megígértem, hogy hamarosan visszatérek.
- Vidd meg hát szigorú parancsom. Fehér lovat küldöttem aranyos fékkel, aranyos nyereggel. A herceg ajándékom elfogadta, s érte füvet, földet és vizet küldött. A fehér lovon eladta az országot. Most aztán szedje a sátorfáját a magyarok földjéről, mert ha holdújulásig el nem megy, megismerkedik karunk erejével!
- Csak annyit kérek - nézett Botond Árpádra -, hogy ezt ne Kusid mondja, hanem hadd mondjam neki én. Az én szájamba jobban illik, mint Kusidéba!

Árpád diadalmas serege másnap odasimult az örvénylő Dunához. Meg sem állottak a nagy Duna-szigetig. "Tábort ütöttek a nagy sziget mellett, majd Árpád vezér meg nemesei bevonultak arra. Mikor látták a helynek a termékenységét és gazdagságát, továbbá, hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul megszerették. Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap. Árpád vezér azonnal mestereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán meghagyta, hogy napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda, és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezik a szigetet Csepelnek egészen a mai napig."

Marót éppen a fehér lovat futtatta, amikor a két követ váratlanul elébe toppant. Botond, se szó, se beszéd, elébe állt, s így szólt rá:




- A fehér lovon eladtad az országot, most aztán takarodj ki a magyarok földjéről! - s azzal megvillantotta héttollú buzogányát.

Kusid odasúgta Botondnak:

- Hát a többit mért nem mondod? Talán így meg sem érti!
- Ne félj! Az orra elé tartottam a buzogányom, a többit abból megérthette.

Marót annyira megértette, hogy a körülötte lebzselő szolgákra menten rárivallt:

- Árpád paripáját bunkósbottal verjétek agyon! Az aranyos féket rekkentsétek a fűbe. A cifra nyerget dobjátok a Dunába, hadd sodorja el a víz árja! Vidd hírül uradnak, követ! Az én földem messze elkerüljétek, mert ha idemerészkedtek, kardomat összetöröm a hátatokon.




- Ha agyonvereti a fehér lovat - mondotta Árpád a hazatérő követek szavát meghallgatva -, húsát a mi kutyáink falják fel! Majd kigömbölyödik tőle horpaszuk! Ha az aranyos féket a fűbe rekkentik, a magyarok kaszásai rábukkannak, s odaadják a gyerekeknek, majd azok megörülnek a cifra játéknak. Ha az aranyos nyerget belevetik a vízbe, a magyar halászok hálója kimeríti. Itt őriztetem a fejedelmi sátramban, s elmondom majd vendégeimnek, hogy ez az a nyereg, melyet Marót herceg botorul a Dunába vettetett.
- Még ma éjjel a pesti révnél átúsztatunk a Dunán, s mire a hajnal kibontja sugarát, megkerüljük Marót herceg táborát.

Marót aludt tornyos palotájában. A hajnal sem bontotta ki hajfonatát, amikor a magyar íjászok Árpád vezetésével már felsorakoztak Bánhidánál. Éppen váltották a kapuőrséget, amikor iszonyatos harci kiáltás reszkettette meg a palota környékét.
- Huj, huj, huj! - kiáltották a magyar íjászok, és gyors paripáikon betörtek a herceg táborába.
A herceg sem fenyegetőzött már. Nagy sárga paripáján a Dunának szaladt. Talán ott veszett a Dunában, mert a paripa lobogó kantárral vágott neki a nyugati határszélnek, száguldozott egy darabig, majd urát nem lelve, kiszaladt az országból.

"Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket.




Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat - egyeseket épen, másokat a földig rombolva - és fölötte csodálták a kőépületeket. Kimondhatatlanul felvidultak… Ott lakomáztak mindennap nagy vígan, Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összevegyülve a kobzok, meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt, italt a vezérnek meg a nemeseknek arany, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst edényben hordták fel… Árpád vezér meg övéi húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy-jó kedve támadt, s minden vitéznek különféle ajándékokat adott; aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágokat is."

A vezérek s a kapitányok ezalatt Túl a Duna erdős, dombos földjét járták. Ete és Vajna Baranya vára felé vették útjukat, s a déli részeket meghódoltatták. Ösbő meg Öse, Árpád kapitányai Pákozd hegynek s Pétmezőnek vették útjukat. Majd Veszprém váráig nyomultak, melyet római katonák őriztek.




"És állt a harc köztük egy héten át. Ám végül is a második hét szerdáján, midőn mind a két fél serege a harci küzdelemben szörnyen kifáradt már, akkor Ösbő meg Öse sok római katonát karddal pusztítottak el, másokat pedig agyonnyilaztak. A még megmaradt rómaiak most már a magyarok merészségének láttára Veszprém várát odahagyva, futásnak eredtek, s életüket mentve a németek földjére siettek. A rómaiak lappangva átúsztak azt a folyót, amely Pannónia és a németek határán van. Erről a folyót a magyarok Lapincsnak hívták, mert a rómaiak a magyaroktól való félelmükben lappangva úszták át."

Árpád vezér, aki a Torbágy-erdőben időzött, ennek hallatára igen megörült, s győzelmi lakomára hívta övéit. Még javában folyt a lakoma, amikor a német föld kikémlelésére bocsátott Kusid kis csapata visszaérkezett. A vitézek lehajtott fejjel álltak meg vezérük előtt. Majd a kobzos lépett Árpád elé, s megpendítette a lant húrjait.

KUSIDRÓL KÖLTÖTT ÉNEK

Kusid s vitéz serege,
Mint vihar förgetege,
A Lapincson átkele,
Nagy német földet bejárták,
A kapukat sarkig tárták,
Haj!

Dombháton egy vár alatt
Büszke kört formált a had,
S meghívták a bátrakat,
Maga Kusid áll a dombra,
Nagy görbe kardját kivonja,
Haj!

Kard törik, dárda reccsen,
Ellenfél a nyeregben
Bizony nem marad egy sem,
Vitéz Kusid áll a dombon,
Nincs aki már zászlót bontson.
Haj!

Ekkor a bajor király
Jó Kusid elébe áll,
"Jer, amott palotám vár -
Ily vitéznek ott terítünk,
Aranyhordót hengerítünk."
Haj!

Szép nyájas a nézése,
Mézédes a beszéde,
Meleg az ölelése.
Kusid int a vezéreknek,
Mind a palotába mennek,
Haj!

Mézser a térítőre,
Bor csergedez a földre.
Int jó Kusid testőre,
Fölállnak hát a vezérek,
Mennének már a vendégek,
Haj!

Maradjatok magyarok,
Csak egyetek, igyatok.
Nagy vígan mulassatok!
Künn majd tábort ver a csapat,
Őrök állnak, alszik a had,
Haj!

Ezüstcsésze, aranytál,
Serleg, kupa körbejár,
Otthagyni biz volna kár,
Künn már tábort vert a csapat,
Őrök állnak, alszik a had.
Haj!

Éjfélre üt az óra,
Maradjatok egy szóra,
Koccintsunk virradóra,
Emeljük hát a kupákat,
Nedvesítsük szomjas szánkat,
Haj!

Éjfélre üt az óra,
Király e röpke szóra
Rápillant az ajtóra,
Vértesei ajtót törnek,
Akit érnek, szúrnak, ölnek,
Haj!

Jó magyar Kusid vére
Kifolyt a mentéjére,
Szép patyolat ingére,
Künn a tábor felmorajlott,
S a palota megrázkódott,
Haj!

Tűzcsóvát a falakra!
Kardot álnok urakra!
Kopját az árulókra!
S kit találtak, mind veszített -
Kard reccsent, a ló nyerített -
Haj!