Mikor kisdeák koromban az első bizonyítványt hazavittem, az édesapám örömében olyan barackot nyomott a fejemre, hogy csak úgy ropogott.

- Ember vagy a talpadon - mondta hozzá -, most már megérdemled, hogy megmutassam a könyvtáramat.

Azzal megfogta a kezemet, és bevezetett a tisztaszobába. Jártam már én ott máskor is, de sose láttam a könyvtárt. Most is hiába nézelődtem utána, híre se volt ott a könyvespolcnak.

- Szegény szántóvetőnek gerendán a könyvtára - okosított fel édesapám, a székre állva leszedegette, a könyveket a mestergerendáról. Volt ott könyv jó nyalábbal, ócskább, újabb, vékonyabb, vastagabb, cifrább, szegényesebb.

- Válassz egyet magadnak - biztatott édesapám -, de csak okosan avval a kis ésszel.

Biz én nem okosan választottam. Azt kaptam föl, amelyiknek legszebb volt a táblája. Csupa virág meg csupa pillangó. Valami virágkereskedésnek az árjegyzéke volt.

- No, ezt szépen kiválasztottad - nevetett édesapám. - Meglátom, mire mégy vele.

Megbirkóztam én azzal is, ha egy hónapig tartott is. De akkorra olyan virágtudós lettem, hogy apámuram elbámult bele.

- Ezt már szeretem - veregette meg a vállamat. - Jóravaló méhecske a gyim-gyomban is megtalálja a mézet. Hanem most majd én választok neked könyvet, olyant, amelyik csupa lépes méz lesz.

Verseskönyv volt az, tele nekem való versekkel, harmatosakkal, mint a hajnalkavirág, csengőbongókkal, mint a reggeli harangszó. Estélig átsuhantam fölöttük, mint a fecske a víz fölött.

Hanem az édesapám nem dicsért meg a nagy sietségért. Inkább megcsóválta a fejét.

- Nem jól van ez így, fiamuram. Nem fecske módra kell átsurranni a könyvön. Meg is kell abban merülni.

Addig olvasgattam aztán a verseskönyvem, hogy utoljára kívülről tudtam az egészet. Nem is tudott az iskolában senki annyi verset, mint én. Kaptam is a második esztendő végén annyi jutalomkönyvet, hogy alig bírtam haza.

- Az én könyvtáram még egészen elszégyenli magát a tied mellett - mosolygott az apám. - Mit szólnál hozzá, ha azt is neked adnám?

Nem tudtam én semmit se szólni az örömtől, csak kapkodtam hol az egyik könyvhöz, hol a másikhoz. S addig nem volt nyugtom, míg az édesanyám a régi fazekaspolcot nekem nem adta könyvtárnak. Akkor aztán nem cseréltem volna a szolgabíróval se. Beraktam a könyveimet szép sorjába, ragasztottam rájuk számot is, s azt pingáltam a polc fölé piros plajbásszal: Az én könyvtáram.

Attól fogva az egész iskola csudájára járt a könyvtáramnak, kölcsön is kéregettek belőle, s nemsokára mindenki több hasznát vette, mint a könyvtáros úr. Én már akkor nem győztem olvasni, csak úgy feléből-harmadából lapoztam át a könyveimet. Minden eszem-kedvem azon volt, hogy minél több legyen a könyvem.

Mire nagyobbacska deák lettem, tetejétől aljáig megtelt a fazekaspolc, de biz én minden tizedik könyvemről se tudtam volna megmondani, mi van benne. Volt olyan is, amit ki se nyitottam még, de a címét sorban el tudtam fújni valamennyinek.

Egyszer, ahogy a könyveimet porolgatom, odajön hozzám az édesapám, és azt kérdezi: hány könyvem van már?

- Egy híján száz - feleltem büszkén.
- No, ehol a századik - húzott elő a hóna alól édesapám egy takaros kis könyvet. - Éppen most hozta haza a könyvkötő.

Fekete bőrkötésű, aranymetszésű könyvecske volt, szemüveges bagoly volt rányomva a táblájára, a bagoly papírtekercset tartott a csőre közt, s arra volt írva a könyv címe: Okos könyv.

- Ez lesz a legszebb könyvem - tettem volna be a helyére a könyvet, de apám megfogta a kezemet.
- Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne van, te majd folytathatod.
- Apám írta? - nyitottam föl megzavarodva a könyvet.

Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép, öreges betűivel ez az egy sor:
"Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani."
Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan. Az Okos könyvbe azonban jegyeztem már egyet-mást magam is azóta, de az édesapáménál okosabb tanácsot egyet se.