Tejfehér és végtelen volt minden. A lovas kocsiktól széttört, összefagyott, agyonbarázdált út mentén mint gótikus templomok agyoncsipkézett tornyai álltak a tar jegenyék.
Már jó félórája elhagytuk a betonutat. A kocsi megrándult egy-egy gödörben, kénye-kedvére hányta magát. Erősen kellett fogódzkodni.
A sofőr morgott. Kilométerekre egymástól fehérre meszelt tanyák álltak. Kopáran, kidobva a semmibe. Az út két oldalán fölszántott földek barázdái futottak a házak felé. Bokor is alig nőtt. Néhol összeszakadt zsombékos mellett haladtunk. A mélyedések alján, ahol káka és nád nőtt, nem csillogott a víz. Csak fagyott homok.
- Meg kéne kérdezni... - mondta a sofőr, miközben mereven figyelt előre.
- Menjünk be valahová - válaszolta anyám.
Befordultunk egy tanya felé. Széles, gyeppel borított úton mentünk. Behajtottunk az udvarra, és megálltunk. Nem mozdult semmi.
Hirtelen lepett meg a félelem. Hátha itt lakik... Miért jöttem el? Szidike nem lophatott... ő nem olyan... vagy talán mégis?
- Jó napot kívánunk - köszönt kedélyesen anyám, és nyújtotta a kezét.
Az öreg fekete, repedezett tenyereit dörzsölgette, aztán erőtlenül kezet adott. Még mindig a kocsit nézte.
- Bácsikám, mi a Tóthékat keressük. Nem tudja megmondani, merre laknak?
- Nem tudja véletlenül? - ismételte meg a kérdést anyám.
- Sok Tóthék vannak - válaszolta vontatott hangon.
- Van egy Szidike nevű lányuk - emelte föl hangját anyám, mintha nagyothallóval beszélne. [...]
- Szidike... Szidike...
Hirtelen föleszmélt.
- A boltoslány, vagy a másik az iskolánál? - kérdezte.
Anyám rándított a vállán.
- Nem tudom. Amelyik Pesten dolgozik.
- Az, aki szolgálni ment?
- Az.
- Visszajött.
- Őt keressük.[...]
- Mennek a hatöles úton az iskoláig - mutatta -, ott balra fordulnak. És az erdőnél van. Látszik.
Megköszöntük. Beszálltunk a kocsiba. [...]
Jókora utat megtettünk már, de erdő nem látszott sehol. Aztán feltűnt egy kopár akácos. Azon túl hosszúra nyúlt ház állott. Kocsiút nem vezetett hozzá, csak egy ösvény. Kiszálltunk, és elindultunk. Talpunkra ragadt az összefagyott homok. Anyám fázósan összehúzta magán a kabátját.
- Rettenetes... - mondta.
- Micsoda rettenetes?
- Ahogyan élnek.
Nem válaszoltam.
- Itt még villany sincs... - nézett föl a levegőbe.
Elhagytuk a csenevész akácerdőt, szembefordult velünk a magányos tanya.
Anyám megállt. Rám nézett, aztán elindult újra. Ajtó nélkül, sötéten tátongott az istálló. Fölléptünk a tornácszerű folyosóra, amely végigfutott a ház előtt. Anyám megint megállt, tétovázott, aztán kopogott.
Nem válaszoltak. Benyitott. Kis előtérbe léptünk. Szemben az ajtóval, az ablak alatt deszkából ácsolt priccs húzódott, elvásott pokróccal letakarva. A kékre festett falon egy feszület függött. Innen egy másik ajtó nyílt. Sötétbarna, töredezett. Anyám kopogtatott rajta megint.
Kiszólt egy hang. Szidike volt.
Beléptünk.
Szidike egy magasra épített kemence előtt ült, és krumplit hámozott. Mellette mezítelen alsótesttel egy kisfiú guggolt, és a nyers krumplihéjat ette. A lány kezében megállt a kés. Feje is megmerevedett. Mögötte egy vaságyon öregasszony feküdt. Nyakáig húzta magára a dunyhát. Jöttünkre nehézkesen felkönyökölt.
- Jó napot - mondta csendesen anyám, és behajtotta az ajtót.
Szidike elpirult, és dadogott. Fölugrott a sámliról, és elkapta anyám kezét. Megcsókolta. Anyám elvörösödött, és kirántotta.
- Mit csinál? - kiáltott föl.
A lány az ágyban fekvő öregasszonyhoz ugrott. Rendezgette a párnáit, közben susogott neki:
- Édes... a Till nagyságos asszonyék.
Az öregasszony engem nézett.
- Ő a Gyurika...
A kisfiú abbahagyta a krumplihéj majszolását, és csodálkozva pislogott rám. Aztán ropogtatta tovább. Szidike odaugrott hozzá, és kiszedte a kezéből.
- Nem szabad Gyurikának... Tessék leülni... ide... - mondta, és letörölte a padkát. - Ide tessék...
Leültünk. Anyám kigombolta a kabátját.
- Hogyan tetszettek... ide tetszettek találni?
- Kocsival jöttünk.
Hallgattunk. Az öregasszony még jobban felkönyökölt, és felénk fordult.
- Miattam nem ment a Szidi... egyedül vagyok... és a Gyuri... - mondta, de hangja sípoló köhögésbe fulladt.
- Nem baj, csak vártuk már magát, és nem tudtuk, mi van magával - mondta anyám.
- Én akartam menni, de nem hagyhattam itt őket... sem az állatokat.
- Vártuk magát...
- Igen, de nem tudtam.
Anyám lehajtotta a fejét, homlokán összefutottak a ráncok. Aztán fölnézett, és tekintetét körüljáratta a szobán.
A két apró, elhomályosodott ablak között elfeketedett sublód. Fölötte megkopott tükör. A sublódot fehér terítővel takarták le. Egy csillogó sztaniolkeretben szentkép állott rajta. Mellette fekete, bőrbe kötött Biblia. És a narancs. Fölbontatlanul.
Én azonnal fölismertem a Bibliát. Erősen kalapálni kezdett a szívem. Anyám nem ismert rá. Szidike is követte a tekintetünket. Odaugrott. Keze tétován nyúlt a Biblia után. Arca összerándult, tekintete ijedtté vált.
- Én nem... igazán... tessék elhinni, hogy nem... - mondta, és a szája elé kapta kezét.
Anyám mintha megérzett volna valamit, fölállt. Kezébe vette a Bibliát. Kinyitotta. Szidike az ujjába harapott, és érthetetlenül nyöszörgött valamit. Anyám elkomorodott. Erős pofacsontjai kiugrottak az arcából.
- Ez a mienk - mondta komoran.
Szidike hangtalanul, remegő lábakkal leereszkedett a sámlira, aztán fölpattant újra. Megkapaszkodott a sublód szélében.
- Én nem lopok... nem vagyunk mi cigányok... - mondta.
Anyám mintha meg sem hallotta volna.
- Hogy került ez magához?
- A... - dadogott, és rám kapta félelemtől rebbent tekintetét.
- Én adtam neki - suttogtam, és azt hittem, hogy kiáltok:
- Anyu! Én adtam neki. Ő nem lop. Anyu, hidd el nekem! Én adtam neki.
Szidike visszazökkent a sámlira. Ölébe ejtette kezeit, és sírt. A kisfiú mellébukdácsolt, és érthetetlenül gagyogott valamit. Szidike a fejét rázta.
- Én adtam neki... - ismételgettem.
Anyám visszaejtette a Bibliát, aztán magához ragadta újra. Kinyitotta, forgatta. Fedeléről óvatos mozdulattal letörölte a láthatatlan porszemeket. A kisfiú kivett a lábasból egy hámozott krumplit, és nekigurította anyám lábának. Anyám ijedten nézett rá, és összecsapta a könyvet. A kisfiú fölpislantott, és mint valami ragadozó, elkapta a krumplit.
- Enyém... - mondta, és rágcsálni kezdte.
Anyám rám nézett és Szidikére. Tekintetével végigpásztázott rajtunk.
- Én elhiszem... - mondta rekedten, aztán hangja fölemelkedett, és rám támadt... - tudod te, hogy milyen emlék ez nekem?...
- Tudom... de azt gondoltam, hogy nekünk úgysem kell...
Erre nem felelt. Szidike fölemelte kötényét, és megtörölte szemét. Nem nézett ránk. Az asszony merev arccal feküdt az ágyban, hozzá már csak testének belső hangjai érkeztek el.
Csend volt. Csak a nyers krumpli hersent a kisfiú apró fogai alatt.
- Miattam nem ment a Szidi... egyedül vagyok... - suttogta az asszony mennyezetre vetett szemekkel.
- Visszajön hozzánk, Szidike? - kérdezte nagy sokára anyám. A lány a fejét ingatta tétován, hogy nem tud, és az anyjára nézett.
- Akkor itthagyom a munkakönyvét. Jó? És ne haragudjunk egymásra.
Szidike megint ingatta a fejét, hogy nem.
- De a Bibliát elviszem... nekem emlék... - mondta szinte mentegetőzve anyám.
Erre nem felelt a lány. Csak én néztem anyámra. Az asztal sarkára tette a bőrkötéses fekete Bibliát. Táskájából elővette a munkakönyvet. Írt bele valamit, pénzt tett a lapok közé, aztán Szidike felé nyújtotta.
Fölálltunk. Anyám nyújtotta kezét a lánynak. Sokáig tartotta, inkább szórakozottságból. Mosolyt erőltetett magára. Mintha gondolatai már nem is itt járnának. Indult kifelé.
Láttam, hogy Szidike legszívesebben lehajolna, és megcsókolna. Nyújtottam az arcom. Amikor már egészen közel kerültünk, valami kiszámíthatatlan erő rántott vissza mindkettőnket. Bámultunk egymásra. Bepárásodik a szemem. Mégis inkább kezet nyújtottam. Csak sokára fogadta el.
Amikor kiléptünk az ajtón, még hátranéztem. Az asztalon, súlyos bőrfedele alatt rejtve szakadt lapjait, ott feküdt a Biblia. Anyám már az ösvényre lépett. Nem szóltam utána. Tétova, himbálódzó járással haladt a csomókba fagyott homokon. Néha nyugalmat keresve pillantott hátra, de az én tekintetem nem felelt.
Konok elszántsággal kerülve a választ, léptem a nyomába.