Az orosz és magyar irodalom, festészet, szobrászat, zene

- mint az egyetemes kultura része

                Készítette: Vágvölgyi Anna 2000.
 
 
 
 

Ahhoz, hogy erre az átfogó kérdésre pontosan válaszolni tudjunk , határozzuk meg először is az egyetemes kultúra fogalmát!   Kezdtem volna így a dolgozatomat, de utóbb rádöbbentem, hogy nekem mégis mással kellene bevezetni ezt a hatalmas témát, amit kisebb-nagyobb sikerrel próbáltam megfogni, szubjektíven megfogalmazni, kicsit összefoglalni. A feladat egyébiránt lehetetlennek tűnt, így csak az orosz és magyar irodalmat, képzőművészetet emeltem ki, mivel leginkább ezek a jelentősek, ezek képviselik a két ország kultúrájának alappilléreit, és talán ezeknek a legnagyobb a hatásuk. Így kimaradt többek között a színház, a film, a balett és még sok más olyan dolog, amit érdemes lett volna beleszőni, de nem érzem magam elégnek –már csak koromnál fogva is- erre a nagy munkára.   A következő sorokban a teljesség igénye nélkül említem az általam fontosabbnak tartott alkotásokat, s a kronológiát hívtam a rendszerezésre segítségül. Ezáltal a történelem eseményeinek sorába beleágyazva próbáltam felcsillantani a két ország kultúrájának fontos elemeit, alkotásait..  

Az orosz irodalom




I. Az óorosz irodalom
 

Az orosz irodalom első nagy korszaka az óorosz irodalom. Az orosz, ukrán és fehérorosz nép közös szellemi örökségének kezdetei a 10. század végéig nyúlnak vissza. A keresztény hit felvételekor (988) elsajátított cirill írásrendszer lehetővé tette a bolgár földön már korábban - az oroszoknak is elérhető - ószláv nyelvre lefordított korai keresztény és bizánci irodalom sok vallásos és világi emlékének átvételét. A kezdetet az epika uralta, de az emlékekben jelen van a líra is. A kor legfontosabb világi történeti-irodalmi emléke az évkönyv, a legkülönbözőbb műfajok gyűjteménye. A mintegy hat évszázados orosz évkönyvírás első jelentős fejezete a Poveszty vremennih let /"Őskrónika" /, amelyet Nyesztor állított össze 1113-ban. Ez az óorosz nyelvű évkönyv felidézi a keleti szlávok élőtörténetét és megörökíti a kijevi Nagyfejedelemség minden lényeges eseményét. A 12. sz. második felében az orosz földet polovec veszély fenyegette, s ez a helyzet sürgette a fejedelmek testvéri szövetségének mihamarabbi megteremtését. 1187-ben megszületik az Igor-ének című lírai-epikai hősköltemény, a régi orosz irodalom legbecsesebb alkotása.  
"Akkor Igor felnézett

a fényes napra

s látá, hogy egész seregét

setétség borítja.

És mondá Igor herceg

hős harcosainak:

Hű hadaim

s testvéreim!

Jobb, ha egy szálig elesünk,

mint ha foglyul esünk;

üljünk hát, testvérek,

gyorslábú lovainkra,

hogy meglássuk

a kék vízű Dont."
 

Ritmikus prózában írt, a dicsőítő és siratóénekeket összeszövő, metaforikus-szimbolikus stílusú művében az ismeretlen szerző a kortárs fejedelemhez intézi az orosz földért aggódó költői szózatát. A világkultúrában elfoglalt fontos helyét bizonyítja, hogy többen is átültették magyarra, így:  
-1858-ban Rield Szende,

-1944. Képes Géza: Ének Igor hadáról címmel,

-1938-ban Szova Péter fordította le.
 

Az első kéziratára (1795) Muszlin-Puskin talált rá, és adta ki nyomtatásban 1800-ban. A kézirat 1812-ben, Moszkva égésekor megsemmisült. Az első soraiból mély hazaszeretet árad, megszemélyesíti az orosz tájat, szebbnél szebb képekkel és hasonlatokkal; erősen kötődik a folklórhoz, a népi ritmusokhoz. Az elsőből merítette tárgyát Borogyin is Igor herceg c. operájához a számos képzőművészeti és zenei alkotás mellett. (A mű ősbemutatója 1890. január 4-én volt Pétervárott. Budapesti premierjére 1938. január 20-án került sor.

V. A. Zsukovszkij (1783-1853) is 1800-ban az Igor-énekhez fordul a népköltészet mellett, amelynek felfedezése formáló erővel bírt egy új stílus kialakulásában.

  A 15. századi történeti tárgyú irodalom nagy értéke a Moszkva egyesítő szerepét népszerűsítő Kiprian-és Fotyij-féle évkönyv gyűjtemény és az óorosz Kronográf.   A XVI. század az orosz történelemben a Moszkvai állam központosításának a kora. Az irodalom egésze ezzel a témával és a hozzá kapcsolódó kérdésekkel / földtulajdon, osztályharc / foglalkozik. A század egyetlen valóban szépirodalmi emléke az Arany Horda utolsó európai végvárának VI. Iván által történt bevételét regényesen elbeszélő, megható lírai betétekkel teletűzdelt Kazanszkij Letopisz /"Kazany Története " /.   A XVII. században az irodalom többé már nem a feudális osztály monopóliuma. Benne kialakul és gyorsan megerősödik egy népi áramlat, amely az antiklerikális és antifeudális szatíra megteremtésével a szociális tartalmú, társadalombíráló orosz irodalmi hagyományoknak veti meg az alapját. A század közepén Nyikon pátriárka egyházi reformjai körül kibontakozott éles ideológiai vita váltja ki az egyházszakadást és hozza létre az orosz hit védelmezőinek, az un. raszkolnyikoknak gazdag irodalmi hagyatékát. A raszkol vezetőjének Avvakum protopópának /1620 - 1682/ az írásai, közöttük elsősorban a későbbi orosz irodalmi nyelvre és klasszikus írókra is jelentősen ható Zsityije protopopa Avvakuma /a mű 1971-ben Juhász J. fordításában magyarul is megjelent Avvakum protopópa önéletírása címmel / az önmagát egyszerre bűnösnek és prófétának mondó, fanatikus embernek a személyiséget magas piedesztálra emelő gyónása, tanítása. Avvakum a "szent orosz múltat" eszményítő, konzervatív gondolkodású ideológus.   1672-ben nyitották meg az udvari színházat, ez a drámairodalom fellendülését hozta. Az első színművek és versek a lengyel-ukrán szillabikus példákat követik, a drámák preklasszikus "iskoladrámák". Ezeknek főbb meghonosítói az orosz irodalmi barokk nagy alakja, Szimeon Polockij /1629 - 1680/, és tanítványai Szilvesztr Medvegyev /1641 - 1691/ és K. Isztomin /164? - 1717/.   Az életigenlő, a nyugat-európaitól éppen eufórikus hangulatával különböző orosz irodalmi barokk végleg lezárja az óorosz irodalom hétévszázados történetét és egyben megnyitja az átmeneti kor irodalmát.  

II. A XVIII. század irodalma és művei
 

Az orosz irodalom centrális témája I. Péter reformjainak megmagyarázása, propagálása /P. P. Safirov, 1669 - 1739 és Feofán Prokopovics 1681 - 1736/, az ebben az időben készülő vitairatokban, traktátusokban már háttérbe szorulnak az egyházi vonatkozások. Péter kora a népirodalomnak az erőgyűjtés lehetőségét biztosítja. Az irodalom megújítóinak hosszú sorát A. D. Kantyemir /1708 - 1744/ vezeti, őt követi V. K. Tregyjakovszkij /1703 - 1769/ és M. V. Lomonoszov. Mindhármuk elítélte a Péter előtti korszakot s a reformok kulturális kiterjesztésén munkálkodtak. A polihisztor Lomonoszov műfajokat teremtő és irodalmi nyelvteremtő tevékenységével, elvi útmutatóival egyengeti az új, eredeti irodalom kibontakozását.   Lomonoszov munkásságának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Moszkva híres egyetemének névadója lett. A harminc emelet magasságú épületet 1833-36-ban építették J. D. Tyurin műépítész tervei szerint a XIX. század első felének klasszicista stílusában.   A klasszicista törekvések együtt jártak a szatirikus formák megújulásával , verses mesék, komédiák, erkölcsi nevelőcélzatú írások publikálásával. Gy. P. Fonvizin legismertebb társadalmi vígjátékai: Brigagyír /' A brigadéros', 1768-1769/ és a Nyedoroszl /'Kamasz', 1783/ . Ő a szatirikus vígjátéki hagyomány legfőbb alakja A. A. Sahovszkoj /1777-1846/ mellett, aki egyben le is zárja ezt az ágat.   Megkülönböztetett hely illeti meg a század irodalmában Ragyiscsev útinaplóját, a Putyesesztvije iz PetyerburgavMoszkvu / 'Utazás Pétervárról Moszkvába ’/című könyvét, amelyben az értelmesség a felvilágosodás eszmerendszerén túllépő gondolkodó ember azon képessége, amellyel az élményeket és a tapasztalt társadalmi ellentmondásokat belső lelki tartalomként képes befogadni. A mélyen átélt érzelem ad tápot az értelemnek, amely a logika törvénye szerint bejárt fokozatok útján juttatja el az utast a végső következtetésig: a népi forradalom igenléséig. Meg kell említenünk még a század legnagyobb lírikusát, a költészet megújítóját, Puskin “felfedezőjét”, Gyerzsavint , hiszen a klasszicizmussal szakítva az ő életműve már fokozatosan közelít a romantikához és realizmushoz.  
III. A romantika kora
XIX. század elején, a napóleoni háborúkban, Oroszország és a Nyugat szoros kötélbe került, s a korlátozott orosz fejlődés váratlan történelmi felgyorsulással ütközött.   Az orosz irodalom nagy összefogója, első - valóban - világszerte ismert költője A. Sz. Puskin. Művészetében egyesíti és tovább fejleszti az előtte elért irodalmi értékeket. Carszkoje Szeló-i líceumi tanulmányai idején késő klasszicista, elégikus verseket ír. Romantikus elbeszélő költeményeiben, szabadságverseiben a dekabrista költők személyiség - és társadalom-értékeléshez közelít. Számos versében szól a szülőföldről, s a hozzá oly közel álló emberekhez fűződő viszonyáról.  
Няне

Подруга дней моих суровых,

Голубка дряхлая моя,

Одна в глуши лесов сосновых

Давно, давно ты ждешь меня.

Ты под окном своей светлицы

Горюешь, будто на часах,

И медлят поминутно спицы

В твоих наморщенных руках.

Глядишь в забытые вороты

На черный отдаленный путь;

Тоска, предчувствия, заботы

Теснят твою всечасно грудь.

То чудится тебе…….

Dajkámnak

Nehéz napokban drága társam,

Sok évtől roskadó dadám,

Sötét fenyők között anyásan

Be régen, régen vársz reám.

Ablaknál kötsz, szorongva rebben

Borús szemed s gyakran megáll

Sokráncú, reszkető kezedben

A két kötőtű és a szál.

Merengve nézel át az útra,

Mely messziről hozzád vezet,

S a balsejtések gondja, búja

Beárnyékolja lelkedet.

                                                Áprily Lajos fordítása


 

Az Anyeginben "az orosz élet enciklopédiáját"- műve középpontjában a " felesleges emberrek" / az orosz élet és irodalom jellegzetes típusával / Borisz Godunovban pedig a nemzeti - népi drámát és a tömör realista próza nagy hatású példáit teremti meg. Az Anyegin jellegzetesen orosz mű, hőseivel együtt azonban része már a magyar kultúrának és közgondolkodásnak is. Ezt jelzi három, szinte egyenértékű kiváló fordítása: BérczyKárolyé/1866/, Áprily Lajosé /1953/, Galgóczy Árpádé /1992/.Csajkovszkijhárom felvonásos operát komponált a verses regényből hét képben.   A híres orosz zeneszerző ezen kívül Puskin Pikk dáma című művét is átdolgozta operaként / szintén három felvonás / a zene nyelvére.   Ebben a dalműben nemcsak a rendkívül invenciózus operaszerző, hanem a szinfonikus mester is megszólal. Nyilván erre vezethető vissza Csajkovszkij merész kompozíciós " vállalkozása": az operát három végsőkig tömörített motívumra építi fel. Ez a három dallam egyben szimbólum is: a zenedráma mondanivalójának lényege.  
Az első: a fátum, babonás hatalmú grófnő melodikája.

A második dallam - rögeszme erejével tér vissza. Ez Hermann /tenor / kártyaőrületének visszhangja. A kártyáé, mely Csajkovszkij fogalmazásában többet jelent, mint Puskin elbeszélésében. A kártyaszenvedély valóságos sirokkó, mely fölperzsel minden vágyat, őrületig hevíti az agyvelőt. A puskini fogalmazás: brilliáns kártyaanekdota,.misztikus történet, némi irónikus vágással a cári kaszárnyának szeladonjai felé, akik gőgjükben , mohóságukban felfalnak minden mást, egy korrupt világnak szerencséjére bízva magukat. Csajkovszkij kártyaszimbóluma messzebbre mutat. Az ő Hermannja mögött örömtelen, ínséges ifjúság - előtte reménytelen öregség. A hős fölött elérhetetlen Olympos, mely ragyog az aranytól, a hatalom jéghideg fényétől. Ebből a csapdából akar menekülni Hermann. Ez hát az opera második dallamvilága, mely a kártyaszenvedélyt, a mind erősebb hálóvá szövődő őrületet jelképezi.

A harmadik dallam a szerelemé.
 

Puskin Borisz Godunovját Mogyeszt Muszorgszkij dolgozta fel szintén operaként, három felvonásban, kilenc képben.  
 
A dekabrista felkelés leverését követő időszakban az orosz irodalom nehezen fejlődött, a cár a megvásárolható írókat támogatta / F. V. Bulgarin /, ugyanakkor a progresszív írók sorsa tragikusan alakult.   Így Mihail Jurevics Lermontové (1814-1841) is. Fiatalon halt meg, de így is nagy hatással volt az orosz irodalom eszmevilágára és formai megoldásaira, többek között Turgenyev, Lev Tolsztoj és Blok művésztére.1837 februárjában a Puskin halála miatt támadt közfelháborodást fejezte ki Lermontov Szmerty poeta / A költő halála / című verse, amely kéziratos másolatokban terjedt.  
 

A költő halála

Meghalt a költő! Tisztasága

rabját gonosz szó fente be

bosszús szívét golyó találta,

aláhorgadt nemes feje!…

S mert alantas sértés, gyalázat

nagy lelkén nem száradhatott,

mint annyiszor már, maga lázadt

a világ ellen – s most halott!

……………………………..

Elfajzott korcs kevélyek,

vétkükről hírneves atyák utódai

kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek

rabszolga-lelkű megtiprói, ti!

Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,

szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!

Törvényetek oltalmat ád tinektek,

Igazság, jog ki nem fog rajtatok.

…………………………………….

………...Mind meglakol bűnéért,

irgalmat ne reméljetek!

Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét

pokolfekete véretek!

                                                Lator László fordítása
 

1840-ben készült életének egyik főműve A Gyemon / A Démon / című "napkeleti elbeszélés". Lermontov alapmotívumainak monumentális kivetítése, egy féktelen szellem szenvedélyéről szól, mely őt magát megnemesíti, de szerelmének tárgyát, Tamarát elpusztítja. Démonja Vrubel vásznain találta meg méltó megtestesülését.   Másik főműve, a Geroj nasevo vremenyi /Korunk hőse, 1840/. A mű összetett pszichológiai elemzésével, pontos, költői nyelvével nagy szerepet játszott az orosz próza további fejlődésében, és a “felesleges ember” típusának értelmezésében.   A kor nagy művészeinek sorába tartozik Nyikolaj Vaszilijevics Gogol /1809-1852/ orosz próza-és drámaíró. Gogol és nagy utódai művészetére jellemző, hogy realizmusával nem zárja ki az elbeszélésből és a regényből a csodát , mert "nem pusztán romantikus toldaléknak tartja; Akakij sorsához és az orosz valósághoz hozzátartozik, hogy kísértetté váljék".   Többek közt a kisember témája is foglalkoztatta, 1842-ben írja a Sinyel című művét, melyet Arany János fordított le 1875-ben Köpönyeg címmel. Hőse, a már említett Akakij Akakijevics kistisztviselő, éhezéssel megtakarított pénzén új köpönyeget csináltat magának, de még aznap ellopják tőle.   Belehal bánatába, kísértetté válik, és bundákat lop magas rangú tisztségviselőktől. Gogol prózai főműve a világhírű Mjortvije dusi,1842 /Meghalt lelkek, 1874;Holt lelkek, 1983/  
"Ebben a regényben ha csak egyik oldaláról is, be akarom mutatni egész Oroszországot"- mondta Puskinnak 1835-ben.
Csicsikov trojkán beutazza az egész országot, hogy halott jobbágyokat, "holt lelkeket" vásároljon; e szélhámos vállalkozás humoros, drámai és lírai epizódsorai a jobbágytartó Oroszország átfogó képévé és kritikai jellem jellemzésévé állnak össze. E könyv "megrázta egész Oroszországot" /Herzen /, s maga Gogol is megijedt a leleplező kép váratlan hatásától. A három részre tervezett műből így csak az első rész készült el teljesen. A második részben a "másik oldalt", a "szép és szent" Oroszországot akarta bemutatni; ebben is szerepeltetett realisztikus, vérbő alakokat, de szembeállított velük ideális hősöket-földesurakat, tisztviselőket, kereskedőket-, akik az orosz nép egészséges erőit voltak hivatva megszemélyesíteni. De hamarosan rádöbbent, hogy a nemesi Oroszországnak csak az az oldala létezik, amelyet az első részben oly nagyszerűen ábrázolt, ezért a második rész kéziratait elégette. Gogol rendkívüli hatással volt az orosz irodalom további fejlődésére- a negyvenes évek realista írói nemzedéke, így Dosztojevszkij, Goncsarov, Turgenyev az ő követőjének vallotta magát. Szatírikus, groteszk, sőt abszurd látásmódja nyomon követhető a szovjet korszakban is, többek között Ilf.Petrov és Bulgakov műveiben. Gogol munkásságának felmérhetetlen fontosságát mi sem bizonyítja jobban , minthogy műveit már életében megismerte a külföld: a harmincas évek végén több elbeszélését lefordítják francia, német, cseh és más nyelvekre.   Az orosz klasszikus próza, főként regény a XIX. század második felében éri el csúcspontját, s ez L. Ny. Tolsztoj és F. M. Dosztojevszkijmunkásságához fűződik. A század nagy regényírója, elbeszélője még Dosztojevszkij/1821.-1881/A tragikus életű művész összefoglaló regénye, egyben utolsó nagy műve a Bratyja Karamazovi /Karamazov testvérek, 1879-1880/, amely egy bűncselekmény, a gonosz, öreg Karamazov meggyilkolása köré csoportosítja az író nagyszabású bölcseleti-etikai mondanivalóját. Dosztojevszkij súlyos problémafelvetése, korát megelőző bölcselete, etikája, szabad asszociációkra, gondolatfolyamatokra, a lélek legmélyebb feltárásaira épülő írásai nagy hatással voltak a XX. század művészetére. Olyan írók tartották őt rokonuknak, mesterüknek, ihletőjüknek, mintNietzsche, Kafka, Gide, Mauriac, Malraux, Huxley, Hesse, Stefan Zweig, Thomas Mann, Miller, Camus, Faulkner.   Tolsztoj /1828-1910/ munkásságának legfőbb vonatkozásaiban a klasszikus realizmus összefoglalója és befejezője volt. Egyik legismertebb műve a Vajna i mir, 1865-69 /Háború és béke, 1886, 1979 /.Eredetileg dekabrista összeesküvőkről akart írni, de anyaggyűjtés közben visszatért a napóleoni háborúk korához. Így alakult át műve a honvédő orosz nép eposzává. A regény eszmeiségét leginkább három főalak képviseli:  
- Pierre Bezuhov - a tolsztoji önarckép

- Andrej herceg - hamis eszményeket követő, majd magára találó orosz nemes figurája

- Natasa alakjában Puskin Tatjanájának utódját teremtette meg. A Háború és békében benne van az egész XIX: század eleji orosz élet. Nyelve az orosz klasszikus próza csúcspontja.
 

1873 márciusában kezdi el írni másik nagy, világhírű regényét az Anna Kareninát. A társadalmi regény bemutatja az egykorú orosz élet fontos szakaszát. Tolsztoj lenyűgöző művészettel és nagy lélektani igazsággal ábrázolja benne egy boldogságra törekvő, de a nagyvilági élet hazug, lelketlen erkölcsének nyomása alatt elpusztult fiatalasszony tragédiáját. A regény fő társadalmi problémái Konsztantyin Levin / a másik tolsztoji önarckép/ eszmei kereséseiben fejeződnek ki. Míg a Háború és béke optimista kicsengésű, addig az Anna Kareninában feszült nyugtalanság az uralkodó motívum.   Nagyra értékelve a népköltészetet népmeséket is ír – Szkazki, Mesék /1870-75/, illetve fabulákat is megjelentet. Azt, hogy ezek a mesék, fabulák valóban az egyetemes kultúra részei, számomra az bizonyítja, hogy a magyar iskolák alsó tagozatában is kötelező tananyag.   Tiltakozása az önkényuralmi rend ellen a Voszkreszenyije /A föltámadás,1900, Feltámadás,1974;1981/ című harmadik nagy regényében éri el a tetőfokát. Említést érdemel még a Zsivoj trup /Az élőhalott-1900/ is. Tolsztoj életműve az orosz forradalom tükörképe, szemlélete a patriarchális parasztság álláspontjára épül. Tolsztoj lenyűgöző művészete nemcsak az orosz, hanem az egész világ irodalmára is megtermékenyítőleg hatott, hidat épített a klasszikus orosz regény és a XX. század művészete között. Regényeit színpadra alkalmazták, több ízben megfilmesítették oroszok, európai nemzetek, és amerikaiak is.   Az életbe belefáradt, kiút nélkül tengődő emberek a hősei Anton Pavlovics Csehov /1860-1904/elbeszéléseinek és színműveinek is, akiket az író megérzéssel, fájdalommal, de némi iróniával mutat be.1892-ben írja a Palata N°6 /A hatos számú kórterem, 1981/ című elbeszélést, melynek mondanivalója, hogy egész Oroszország egy kórterem, vagyis börtön. Csehov legnagyobb drámái az Ivanov /1887/, a Ványa bácsi /1897/, Három nővér /1901 /, Cseresznyéskert /1901/, Csajka/1896/-Sirály. Mindezeknek halhatatlanságát az bizonyítja a legjobban, hogy még ma is a legkedveltebb darabok közé tartoznak, s gyakran játsszák őket a világ szinte minden pontján, minden országában. A magyar színházak legtöbbet játszott drámái a Csehov-darabok, melyek kiváló színészeket igényelnek, hiszen nem eseménydúsak, lassúak, a gondolatiságuk, a “sorok közötti mondanivaló” a lényeges. Ő maga nem tekintette drámáit tragédiának; groteszk felhangokkal árnyalta hősei pózolását, álmodozását. Csehov a XX. század csaknem valamennyi íróját befolyásolta, művészete közvetlenül tovább él Pausztovszkij, Kazakov, Vampilov, Mansfield, Tennesse Williams és még sok más író munkásságában. Moszkvában a Művészszínház is őrzi a nagy író emlékét, melynek szimbóluma a sirály lett, és ezen kívül itt mutatták be először Csehov darabját.   A századfordulón, a kilencvenes évektől megélénkül az orosz irodalom, a megújulása a szimbolizmushoz kapcsolódik. A próza-és drámairodalmon erősen érződik már a naturalizmus is. Ugyanakkor egyre gyakrabban mutatkozik az új, aktív realizmus igénye. Az új törekvés nagy képviselője Maxim Gorkij (1868.-1936.). Gorkij híres drámái: Nyaralók, A Nap fiai és a Barbárok. Amerikai tartózkodása alatt írja a szocialista eszmeiségű irodalmat megalapozó Maty (1906) /Az anya / c. regényét. Az Artamonovok című családregényében az orosz polgárság egymást váltó nemzedékeinek útját a kompozíció és az emberábrázolás szempontjából talán legtökéletesebben. 1925-től haláláig dolgozott Klim Szamgin élete című regénykrónikáján, melyet méltán tekintett életműve összegzésének.  
"Valamennyi osztályt, minden áramlatot, irányzatot ... ábrázolnom kell. Megmutatni, hogyan éltek, mit gondolkodtak, milyenek voltak belülről ezek az emberek."
 
 

IV. A XX. század irodalma
 
 

Az orosz irodalom e részét már nem tárgyalom, nem is tárgyalhatom olyannyira bőven, mint az eddigieket. Az eltelt idő sajnos kevés ahhoz, hogy ténylegesen objektíven értékelhessük a korszakot ilyen szempontból. Napjaink orosz irodalma pedig még most is formálódik, érlelődik, így ezt a részt is inkább a hozzáértő irodalomkutatókra hagynám.   E századnak egyik legjelentősebb, számomra legmegragadóbb művét Mihail Afaneszjevics Bulgakov írta, s ez a Mester és Margarita. Hogy miért?   Igazság szerint emiatt a darab miatt szerettem meg a színházat, és egyben az irodalmat is. Szegedi Nemzeti Színházban adták pár évvel ezelőtt, és óriási sikere volt. Szüleim is meg akarták nézni, és engem is elvittek magukkal. Addig csak alkalmanként jártam színházba, de ez egy csapásra megváltozott. Még négyszer néztem meg az előadást különböző helyekről: a kakasülőtől a páholyon és zsöllyén át az első sor közepéig szinte mindenhol ültem. Azt hiszem a Kulka János alakította Sátán fogott meg leginkább. Nem hiába mondják, hogy a gonosz mindig vonzó. Elolvastam a könyvet is, amit egyszerűen nem tudtam lerakni. Egészen mást nyújtott, sokkal árnyaltabb volt, mint az előadás. Olyan volt, mint egy misztikus utazás Moszkvába. Ezért döntöttem úgy, hogy ezt a művet jellemzem jobban.   Bulgakov (1891-1940) Kijevben született, ahol édesapja a Teológiai Akadémia professzora volt. Bulgakov élete végéig ennek a világnak a stílusát őrizte, megmaradt mindvégig olyan orosz értelmiséginek, aki nem vett részt korának sem politikai, sem irodalmi csatározásaiban, aki elegánsan és arisztokratikusan szerette volna folytatni apái hagyományos életét.   Noha irodalmi tehetsége és vonzódása nyilvánvaló volt, Bulgakov az orvosi pályát választotta, csakúgy, mint Csehov. 1916-ban kezdte meg praxisát egy vidéki kórházban. Ezek az évek ihlették az Egy fiatal orvos feljegyzéseit.   Bulgakov 1918-ban tért vissza Kijevbe, amelyet a német megszállás után a monarchisták, később az ukrán nacionalisták vezére, Petljura csapatai foglaltak el, majd a bolsevik csapatok érkezése tetőzte a káoszt. A fehér gárda (1924) apokaliptikus képekkel rajzolja meg a három Turbin testvér sorsát, akik számára otthonuk a béke szigete volt. 1924-ben megjelent A fehér gárda első része, majd 1925-ben az Ördögösdi és a Végzetes tojások. E két utóbbi fantasztikus elemekkel átszőtt szatirikus kisregény egy csonkán maradt trilógia része: a harmadik mű, a Kutyaszív (1925) csak 1969-ben jelenhetett meg, akkor is külföldön.   Az 1925 és 1930 közötti időszakban Bulgakov írói sorsa elválaszthatatlan a színháztól. 1928-ban az író ismét prózai művet kezd: a majdani nagyregény, A Mester és Margarita első változatát írja.   A Mester és Margarita, amelyen haláláig dolgozott, Bulgakov életpályájának lezárása. Csak 1966-67-ben jelenhetett meg, tehát a hányatott sorsú művek közül csak a Kutyaszív aludt hosszabb álmot. E nagyszabású regényében sikerült összes addigi sikeres írásának erényeit összefoglalnia és kiteljesítenie azt a módszert, amelynek mestereként Bulgakovot számon tartja a világirodalom. E formanyelv jellegzetessége, hogy a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel olyan történetet hoz létre, amely időben és térben többdimenziós. Az ismétlésekben feltünhet egy szag, például a mocsáré, a rohadásé, megjelenhet a Hold, amely mindig Woland jelenlétére utal, ismétlődhet egy forma, például a kör, amely egymás mellé rendeli Margarita összetört óráját, az élet utolsó pillanatában darabokra törtnek tűnő Holdat Berlioz szemében és az ablakokban tükröződő lemenő Nap darabokra tört visszfényét, amelyet a Mester lát, amikor Moszkvát elhagyja. Bulgakov regényei olvashatók egy elsődleges, igen szórakoztató szinten is, anélkül, hogy valaki megfejtené azt az utalásrendszert, amelyre a prózaszerkezet épül. A regény utolsó 33. fejezete olvastán olyan érzés fogja el az olvasót, mint egy romantikus szimfónia végén. Ennek egyik oka az, hogy a cselekmény több korban játsszódik és több szálon fut, amelyek itt egyesülnek. Még a moszkvai helyszín eseményeiben is több regény rejlik. Az egyik a Mester szerelmének története, amellyel összefonódik a Mester regényének hányatott sorsa, és noha ez a címadó vonala a regénynek, a Mester csak a 13. fejezetben jelenik meg. A moszkvai három nappal párhuzamosan látjuk a jeruzsálemi három napot - ezt a sajátos evangéliumot - a 2., 16. és 25-26. fejezetben. Talányos ennek a bibliai történetnek a narrációs szereposztása: először Woland szájából halljuk a kezdetét.   Sokan mondják, hogy éppen azért tetszett a regény, mert Jesua alakját emberinek, hihetőnek mutatta be, de ekkor elfeledkeznek arról a momentumról, hogy mindez azért történik, mert a Sátán kezdi el a történetet, s ő úgy mutatja be, ahogy látni szeretné. Majd Hontalan Iván látja álmában a folytatást az elmegyógyintézetben, és végül a Sátán visszaadja a nemlétből a kéziratot Margaritának, aki elolvassa a hallhatatlan művet.(A regényben az elkeseredett Mester elégette kéziratát - ahogyan annak idején Bulgakov. A regény szállóigévé vált mondatát: "A kéziratok nem égnek el" Woland mondja ki, amikor a bál után előhúzza az egykor lángok martalékává vált lapokat.) Ez a "regény a regényben" eképpen az időtlenségben örök életet élt, függetlenül a földi sorsoktól.   Woland alakja talányos, kettős. Mi sem jelzi jobban, mint a háromszög cigarettatárcáján: ha álló háromszög, isteni jelkép, ha fejjel lefelé nézzük, sátáni. Nevének W-je éppen így a Mester sapkájára varrott M-nek a fordítottja. Moszkvai praktikái, a fekete mágia szemfényvesztései, alakváltoztatásai és az éjféli bál mind a sátánra utalnak, ugyanakkor ő a felsőbb igazságszolgáltatás, ő az, aki a sorsokat kiosztja. Figyeljük csak meg, hogyan ülheti Bulgakov az első fejezetben meg Berlioz és Iván közé Wolandot: aszimetrikus arca sátáni, de a jelenet jelzi, hogy míg a Berlioz a bal oldalára került ennek az isteni bírónak, és meghal, addig Iván az igazak oldalára kerülve tanítvánnyá avatódik. A Mesternek tanítványa, Hontalan Iván. Kapcsolatba kerül a földöntúli erőkkel, s amint azt a 4. fejezetben látjuk, szinte egy beavatási szertartáshoz hasonló átalakuláson megy át: Woland üldözése közben leveti ruháját, és megfürdik a Moszkva folyóban, azaz leveti, elhagyja előző énjét és alámerítkezik. Új külsőt is ölt, minthogy ruháját fürdés közben ellopják, és csak egy hosszú fehér lepel, egy gyertya és egy szentkép marad a helyszínen. Ezt felöltve biztosítja útját egyenesen a bolondokházába, ahol találkozik Mesterével. A legfőbb különbség Jesua és a Mester között, hogy az utóbbi lemond a világ jobbításáról, és nem hisz már az emberekben. Miután a földről eltávozik, a fény birodalma helyett az örök nyugalom várja, a szabadság - nem kell többet emlékeitől gyötrődnie. Nemcsak Jesua kerül viszont a fénybe, amely akár dantei, akár gnósztikus értelemben nézzük, a legmagasabb szférája a világrendnek, hanem vele együtt Pilátus is, akit viszont alkotója, a Mester bocsát el, talán mert felismerte bűnét és megpróbálta helyrehozni. Egyes kutatók szerint a bibliai fejezetek mindenképpen, de talán az egész könyvnek a főhőse Pilátus. Az ő története a gyávaság káváriája. Azé az emberé, aki hiába látja a valódi értéket, nem mer, nem tud kilépni a hatalmi gépezet mechanizmusából, és így örök bűnhődésre ítélik. Az ő története a harmincas évek orosz történelmének lélektani alapképlete.   Anélkül nem hagyhatjuk itt az orosz irodalmat, hogy ne ejtenénk szót  a XX. századi orosz líráról, csupán megemlítve Blokot, Jeszenyint, Ahmatovát , Cvetajevát, illetve a népszerű bárdokat, akik nemcsak megírták verseiket, megzenésítették azokat, hanem elő is adták. Közülük is a legkiemelkedőbb Viszockij, aki színész, filmszínész, énekes és költő is volt egyszemélyben, s akinek a versei és dalai minden tiltás ellenére is kézről kézre jártak. Feltétlenül meg kell még említenünk Okudzsava, Talkov, Galics nevét is.  
 

Oroszország művészete



 
 

Az orosz művészet a régi szláv törzsek és a Fekete-tengeri antik települések hagyományaira épült, melyhez erős bizánci hatás járult. A megalakuló orosz állam faépítkezését a 10. században a kőépítkezés váltotta fel. A korszak kiemelkedő alkotása az 1037-ben felépült 13 kupolás kijevi Szófia-székesegyház, mely piramis alakú felépítésében még őrzi a régi faépítészet hagyományait (kép: Az O.m.t.1.2.3.) Hasonló motívumokat őriznek a korabeli templomokat díszítő faragványok is. A mozaikművészet mellett magas színvonalú ikon- és miniatúrafestészet (pl. Asztromir-evangélium, 1056-57) alakult ki. A Vlagyimir-szuzdali periódus építészetét a gazdag dekoratív plasztika jellemzi (Vlagyimir: Nagyboldogasszony-templom, Demeter-székesegyház stb.), mely a késői periódusban a teljes fafelületet, kapukat stb. beborítja. A domborművek erősen síkszerűek. A festészet kiemelkedő alkotása a Vlagyimiri Isteanya-ikon. A kétszáz éves mongol megszállás visszavetette a művészet fejlődését, csak a pusztítástól megmenekült novgorodi és pszkovi területen volt jelentős az erőd- és templomépítés. A novgorodi Szófia-székesegyház pompás 13. századi bronzkapuján található az orosz művészet első plasztikai portréábrázolás, a készítő Avram mester önarcképe. A 14. sz. második felében a falfestészet fő műveit a bizánci TeofanGrek alkotta (Novgorod, Szpasz na Kjinye templom). Moszkva politikai és gazdasági jelentőségének növekedésével a kultúra központja is áttevődött. Francia, német és olasz művészek (A. Fioravanti) dolgoztak Moszkvában. A 16. században épült a Kreml főtengelye, az Ivan-Velikíj harangtorony, a Vaszilij Blazsenszkij-székesegyház stb. A szobrászatban megjelennek a világi elemek. A műfaj kiemelkedő képviselője, V. D. Jermolin (?- 1481/85) jelentős építész is volt. A történelmi múlt ápolását mutatja a 16. sz. legfontosabb emléke, IV. Iván faragott imazsámolya (1551.)   Oroszország legnagyobb ikonfestője, a világszerte ismert A. Rubljov (1360/70-1427/30) a 15. sz. elején működött, másik kiváló mestere Dioniszij pedig a 15-16. sz. fordulóján. A 16. században új lendületet kapó miniatúrafestészetben is feltűnnek a világi témák. Ebben az időben már az iparművészetben is Moszkváé volt a vezető szerep. Az ötvösség és a fafaragás magas színvonala mellett a hímzést (sztraganovi, godunai iskola) és egy sajátos eljárást, a fehér alapú, élénk színezésű "uszolszki zománc"-díszítést kell megemlíteni.   A következő időszak művészetére az elvilágiasodás jellemző. Sz. F. Usakov (1626-86) és J. Vlagyimirov ikonjai már a következő évszázad portréfestészetét készítették elő. I. Péter uralma, Oroszország megerősödése új korszakot jelentett a művészetben. Az új főváros, Pétervár egy-két évtized alatt felépült. A század második felében kialakuló orosz klasszicizmus és antik hatást és a nemzeti építészet elemeit egyesíti. II. Katalin carszkoje-szelói építkezéseit a skót származású Ch. Cameron (18. sz. első fele-1812) vezette. A klasszicizmusba való átmenet fő képviselője M. I. Kozlovszkij (1753-1802) monumentális művészete. I. P. Prokofjev (1758-1828) munkáin már a realizmus jegyei figyelhetők meg. Az orosz klasszicista szobrászat fő műve, a Moszkvai Vörös téren álló Minyin- és Pozsarszkij-emlékmű I. P. Martosz (1752/54 -1835) alkotása. A 19. sz. elején a szobrászat fő feladata az új középületek díszítése volt. A kiváló éremművész, F. P. Tolsztoj (1783-1873) domborművei történelmi és antik témákat ábrázolnak. A 18. századi portréfestészet első orosz képviselői külföldön tanultak. Az ötvösművészet nagyszabású alkotása Alekszandr Nyevszkij ezüst síremléke. Az iparművészet magas színvonala a 19. sz. végén a gyári készítmények térhódításával lehanyatlott. Pétervár kiépítése a 19. században is folytatódott. Az új épületek jellemzői az egyszerű, sima falfelületek és az oszlopcsarnokok. Ilyen például Pétervárott a Kazáni székesegyház. A. Ny. Voronyihin (1759-1814) műve. A. D. Zaharov (1751-1811) pedig az orosz klasszicizmus fő művét, az Admiralitás Palotáját építette. Jellemző stílusa az eklektika. Az impresszionizmus jelentős mestereiként tartják számon P.P. Trubeckojt. A modern szobrászat számos képviselője volt orosz származású. A 19. sz. vezető portréfestői O. A. Kiprenszkij (1773-1836) és V. A. Tropinyin (1776-1857). A. G. Venecianov (1780-1847) idilli parasztéletképeket festett. A kor festészetét magas színvonalon reprezentálja K. P. Brjulov (1799-1852) és A. A. Ivanov (1806-58) művészete. A kritikai realizmus P. A. Fedotov (1815-52) és V. G. Perov (1833-82) után a Vándorkiállítási Társaság munkásságában emelkedett nagy hatású irányzattá. A 19. századi orosz festészet legnagyobb alakja I.J. Repin (1844-1930). V. I. Szurikov (1848-1916) és V. V. Verescsagin (1842-1904) a történeti, F. A. Vasziljev (1850-73), I. I. Siskin (1832-98) és I. I. Levitan (1861-1900) a tájfestészet fő képviselői. A kor kiváló műkritikusa és ideológusa V. V. Sztaszov (1824-1906) és a műgyűjtő P. M. Tretyakov (1832-92.).   A századfordulón kibontakozó sajátos orosz szecessziót és szimbolizmust mélyen áthatotta a népművészet szín és motívumvilága, az ikonfestészet hagyománya, a paraszti élet vaskos realitása. Ez a jellegzetes keleties és népi ihletettségű színesség és formagazdagság tükröződik a szecessziós M. A. Vrubel vagy az európai avantgard nagy hatású orosz művészeinek (V. V. Kandinszkij, N. Goncsarova, M. Chagall) munkáin. Különös jelentősége volt az orosz színházművészetnek, mely nagyszerű szervező és rendező egyéniségeinek segítségével a legkülönfélébb műveszti ágak és irányok képviselőit fogta össze.(Vasznyecov, Szerov, M. Chagall, Tatlin, Rodcsenyko).  

Az orosz zene


Az orosz népzene igen gazdag. Az ószláv hagyományokon kívül a más népekkel (bizánci, perzsa, tatár) való érintkezés emlékeit is őrzi. Különös sajátossága a rögtönzött többszólamú karének. A hangszeres kíséretű munkadalok, szerelmi énekek, táncdalok mellett kiemelkednek a vándorló énekmondók által előadott hősi énekek (délen a hangszeres kíséretű dumi, északon a kíséret nélküli bilina), melyekhez I. Péter uralkodásának idején a katonadalok, az iparosodás megindulásával a munkásénekek, s végül a XIX. Században a diákénekek és forradalmi dalok csatlakoztak. Fontosabb népi hangszerek: guszli, kobza, bandura, domra és a domrából fejlődött és 1800 táján uralkodóvá lett balalajka (pengetős hangszerek), brolka, szopelka, duduk, szvirel (fúvós hangszerek).   A műzene a XVIII. Század elejéig az egyházi zenére szorítkozott, melynek eredete azonos a római katolikus egyházi zenével, s dallami szépség tekintetében vetekszik a nyugati egyház gregorián dallamaival. I. Péter uralkodása alatt felébredt az olasz zene iránti érdeklődés. Az elkövetkező időkben számos kiváló olasz mester járt Szentpétervárott és Moszkvában, magával hozva az olasz opera divatját (B. Galuppi, D. Cimarosa). A XVIII. Század közepétől a főúri rezidenciákon zenés és énekes játékok virágzottak, majd csakhamar megszülettek az első operakísérletek, a francia és német daljátékokra emlékeztető zenés komédiák.   A nemzeti opera úttörői közül J. I. Fomin (1761-1800) és a még tehetségesebb D. Sz. Bortnyanszkij (1751-1825), Glinka előfutára, szintén alkalmazkodtak az uralkodó ízléshez és az olasz operastílust követték. A XIX. század elején megkezdődött a nemzeti orosz zene felvirágzása. A népi alapokon nyugvó nemzeti műzene megteremtése Mihail Ivanovics Glinka (1804-1857) érdeme, ki Ivan Szuszanyin és Ruszlán és Ludmilla című operáival útmutató műveket alkotott. A további fejlődés két irányt követ: az egyikhez a nyugati, főként a német romantika hatását mutató komponisták tartoznak: Anton és Nyikolaj Rubinstein, kik mint zongoraművészek is nevezetese, P. I. Csajkovszkij (1840-1893) stb. Közülük legkiemelkedőbb Csajkovszkij, az első hivatásos orosz zeneszerző, kinek egyéni hangú szimfonikus művészete külföldön is nagy elismerést szerzett. Operái (Anyegin, Pique dame stb.), balettjei szintén e műfajok legkiválóbb képviselői közül valók. A mási ág az idegen hatást a nemzeti művészet kialakításában tudatosan háttérbe szorító ún. “Ötök”, más néven “Hatalmas csoportocska”.   Tagjai M. A. Balakireven (1836-1910), C. A. Kjuin (1835-1918) kívül, A. P. Borogyin, M. P. Muszorgszkij (1833-1887) és N. Rimszkij-Korszakov (1844-1904) voltak.   Közülük talán a legnagyobb és a legeredetibb tehetség Muszorgszkij, az orosz zenés népdráma megteremtője, kinek emberi indulatokat ábrázoló döbbenetes erejű zenei nyelve a modern zene kialakulására is jelentősen hatott. Nagyszabású drámákon kívül (Borisz Godunov, Hovanscsina) zenekari és zongoraműveket, valamint számos kitűnő dalt írt. Rajta kívül Rimszkij-Korszakov a legnevezetesebb, akinek színpompás stílusú művei a mesék és a legendák világába vezetnek ( Szadko, Szaltan cár stb.-operák; Seherezádé -zenekari szvit stb.). Borogyin erőteljes zenéje kifejezésbeli gazdagságával, egyén harmónia világával, kevés számú műve ellenére, alig marad el mögöttük (Igorherceg).   A zenetudomány művelése a XIX. század elején kezdődött V. V. Sztaszov biográfiai és kritikusi munkásságával, aki az “Ötök” népi-nemzeti mozgalmának lelkes támogatója volt. A mozgalom ellenfeleként a nyugatias törekvések híve, A. Ny. Szerov (1824-1871) zenekritikus lépett fel, ki a zenekultúra fejlesztése terén nagy érdemeket szerzett.   A XX. század elején orosz zeneszerzők is részt vettek a zenei nyelv megújítását célzó törekvésekben, sőt az évekig Párizsban működő Igor Sztravinszkij az új európai zeneszerző-generáció egyik vezéralakja.. A zenei intézményeket átszervezték, részben újakat létesítettek, a zenét az általános kulturális fejlődés szolgálatába állították.   A XX. századi zeneszerzők közül meg kell még említeni Sosztakovicsot (1881-1950), aki számos szimfónia szerzője, Sz. Sz. Prokofjevet (1891-1953), aki operáival, balettjeivel és zenekari műveivel az orosz zenének világszerte megbecsülést szerzett.  

A magyar irodalom



 
 

A magyar irodalom alakulását, annak érdemes alkotóit, és azoknak azon műveit, amelyek a világörökség részévé vál(hat)tak szintén csak a hatvanas évekig szeretném tárgyalni, hiszen a később született művek esetén az eltelt idő talán még nem akkora, hogy tisztán eldönthessük és kijelenthessük, ez a mű valóban korszakalkotó volt, s érdemes arra, hogy az egész világ megismerje.   A magyar irodalom a Kárpát-medencében letelepedett magyarság ősköltészetének folytatásaként írásos formában a kereszténység felvétele után alakult ki. A korábbi évszázadokban szájhagyomány Útján terjedő és tovább élő népköltészet az új vallási kultúra térhódításával mindinkább háttérbe szorul, s csak egyes regősénekek maradtak fenn máig élő népszokások kísérőiként.   A feudalizmus kialakulását és megerősödését szolgáló, elsősorban történeti munkák, a geszták és krónikák őrizték meg a korábbi mondákat. /Csodaszarvas-monda, Fehérló-monda, Botond-és Lehel-monda stb. /Az eredetmondákkal egy időben kerültek a latin nyelvű irodalomba a szentek életét, köztük már a magyar származásúakét is feldolgozó legendák. Ezek és az előbbi művek, noha némelyik szerzőjének már magas művészi igényéről vall / mint például AnonymusGestaHungaroruma /.Az ugyancsak latin nyelvű himnuszok, siraloménekek, melyek a XII-XIV. századból fennmaradtak, emelkedett költőiségükkel viszont megerősítették azt a feltételezést, hogy az 1300 körül készült magyar nyelvű himnuszátdolgozás, az Ómagyar Máriasiralom, amely az első magyar vers /Lőveni kódex/, nem véletlen remekmű. De emellett meg kell említenünk Pray György munkáját, a Pray kódexet /1200 körül/, amely legendákat tartalmaz többek közt Szent Margitról illetve Szent Gellért püspökről, Kézai Simon Gesta Hungarorumát /1260-as évek/, amelyben a hun mondakör található és valószínűleg ide vezethető vissza a Magyarok-hunok téves azonosítása is. Ez utóbbi műnek jelentőségét a világszerte jól ismert Arany János munkássága bizonyítja, aki ebből az alkotásból merítve írta meg Buda halála c. művét. Mindezek mellett említést érdemel Kálti Márk Bécsi, vagy ismertebb nevén Képes krónikája (1300 körül) is.   A XIV. század elejétől mindinkább érzékelhető elvilágosiasodás segítette a magyar nyelvű irodalom térhódítását. A kolostori irodalom fejlődését a XV. század elejétől azonban mindinkább lassította a reneszánsz Magyarországon mutatkozó hatása. A magyar reneszánsz két nagy korszakát különíthetjük el:  
1. Mátyás kori udvari humanizmus /1450-1520/, amelynek főbb jellemzői:

- szűkkörű /hiszen Mátyás udvarára szűkült le ez a kultúra, mely Visegrádban és Budán élte fánykorát /

- latin nyelvű

- itáliai gyökerű/ mivel Mátyás Itáliából hozatta a tudósokat-ez valószínűleg Beatrix királynénak is köszönhető, hiszen ő nápolyi hercegnő volt-, illetve Itáliába is küldött tehetséges fiatalokat, hogy felvértezve a reneszánsz kultúrával az ő uralkodásának legyen a támasza /.

2. A magyar reneszánsz második korszaka /XVI. század /, melynek ideológiája a reformáció /Luther Márton, Wittenberg, 1517/, melynek lényege a katolicizmus elleni vallási mozgalom illetve az, hogy az ember és Isten között nincs szükség közvetítő intézményre, egyházra, az egyetlen kapcsolat csak a Szent Könyv lehet. Mivel a Biblia latin nyelvű volt, így a széleskörű elterjedése végett megindult a bibliafordítás.
 

Az első korszakban Vitéz János /1400 k.-1472/ episztoláival már sikert arat, majd unokaöccsének, Janus Pannoniusnak hatalmas költői életművével teljesedett ki a magyar humanista korszak. Felfedezi a helyhez kötődő hazát /Egy dunántúli mandulafáról, Pannóniadícsérete/, epigrammáiban a felszabadult ember haladó gondolatai /Pro pace, Mars Istenhez békességért, Kikacagja a római búcsúsokat/, elégiáiban pedig érzelmei jutnak kifejezésre / Búcsú Váradtól, Mikor a táborban megbetegedett, Saját lelkéhez /. Jóllehet reneszánsz szellemű egyetemessége egyedülálló az akkori irodalomban, közvetlen hatása nem érvényesülhetett, mivel egyrészt az ország állapotában bekövetkezett változás, másrészt az újra erőteljesen fejlődő magyarnyelvűség elhomályosította példáját, majd csak a Nyugat fogja fölfedezni.   A magyar reneszánsz második korszakának irodalmi jellemzői a következőek:  
a, az anyanyelvű irodalom előretörése, győzelme

b, műfaji gazdagodást, sokszínűséget hoz
 

A korszakot emellett két nagyobb csoportra oszthatjuk: vallásos, illetve világi irodalom.  
A vallásos irodalomban jelentősek voltak a zsoltárfotdítások, a jelentősebb zsoltárfordítók:

-Szenczi Molnár Albert, akinek fordításában éneklik még ma is a reformátusok a zsoltárokat.

-Kecskeméti Végh Mihály, aki az 55. zsoltárt fordította, s ezt használta fel Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művében.

-Komjáti Benedek Rotterdami Erasmus fordítását használta fel /erazmista /, az ő munkája az első magyar nyomtatott emlék.

-Pesti Gábor 1536-ban lefordította a négy evangéliumot.

-Sylvester János 1514-ben lefordította az Újszövetséget magyarra. A bevezető ajánlást az Újtestamentum elé disztichonba írta ízős nyelvjárásban, s ez az első magyar nyelvű disztichon.

-Károlyi Gáspár /1540/ Vizsolyban lefordította a teljes Bibliát.
 

Megjelentek Magyarországon is a haláltáncénekek / a Halál elkerülhetetlenségéről, a Halál előtt mindenki egyenlő, s egyszer mindenkit hív az utolsó táncra /. A protestáns lelkészek kedvelt műfaja volt a prédikáció, melynek legkiválóbb darabja Bornemisza Péter Ördögi kísértetek című műve, mely erős kritikával illeti a hűbérurakat. Megjelennek a dialógusok is, amelyek főként az emberi bűnöket támadják. Legismertebb Heltai Gáspár műve: Dialógus a részegségnek és a tobzódásnak veszélyes voltáról. Fontosak voltak még a fabulák, melynek legnagyobb alakja szintén Heltai Gáspár volt, aki a Száz fabula c. művet írta.   A világi irodalomban megjelentek a históriás énekek, melyek legnagyobb alakja Tinódi Lantos Sebestyén volt. Ő állította össze az első magyar verseskönyvet 1554-ben Cronica címmel. A kor legnépszerűbb műfaja a széphistória volt, melynek két kiváló művészét kell megemlítenünk: Gyergyai Albertot, aki a História egy Árgílus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról c. művet írta.   Ez az alkotás az alapforrása Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde /1830/ c. mesejátékának. A műfaj másik nagy képviselője Ilosvay Selymes Péter volt, aki Toldi Miklósról írt széphistóriát, ezt pedig Arany János használta föl trilógiájához /Toldi, Toldi estéje /. Ezt szövegszerűen az bizonyítja, hogy minden ének előtt egy mottó található az Ilosvay-féle széphistóriából.   E kor eszmei és művészi törekvései Balassi Bálint /1554-1594/ Európa-szintű művészetében szintetizálódik.   "...mint sas az többi apró madarak előtt..."- írja Balassiról legjelesebb követője és tanítványa, Rimay János. Balassi Bálint szakít a kor kötelező sablonjaival, szerelmi, hazafias, istenes versei egy hányatott életű, de a reneszánsz életérzést őszintén kifejező ember megragadó lírai vallomása.   A XVII. században az enciklopédikus műveltségű Apáczai Csere János és az erdélyi emlékírók a magyar művelődéstörténet jelentős alkotásait teremtették meg, így Bethlen Miklós barokk stílusú Önéletírásában. Az ellenreformációval együtt kialakuló új stílus, a barokk, Pázmány Péter prózájában jelentkezett.   A barokk korszak legnagyobb íróművésze a hadvezér és költő Zrínyi Miklós
Szigeti veszedelem c. hatalmas kompozíciójú eposzában a nemzeti és a társadalmi morál első alkalmazója, és ugyanakkor a magyar költői nyelv virtuóza is. A barokk virágzása Gyöngyösi István /1629-1704/ áleposzaival fejeződik be, hiszen hosszú ideig az övéhez hasonló, hatásban és olvasottságban hozzá fogható életmű nem született. Fellendült a XVII. sz. utolsó két és a XVIII. sz. első évtizedeiben a kéziratos népi, ún. kuma költészet, mely Thököly-és Rákóczi-felkelés alatt a szegény ember érzéseit fogalmazta meg eredeti módon. II. Rákóczi Ferenc írói képességeit különösen a francia nyelven írt Emlékezések c. munkájában villogtatta. A XVIII. század első felének írója Mikes Kelemen, a korában olyan divatos fiktív levelek szerzője; a Törökországi levelekben már a feldolgozás első hazai nyomai. A barokkból továbbfejlesztett világos stílusa nagy hatással volt a későbbi magyar prózára. A kor nagy összefoglalója és új utakat nyitó művésze Csokonai Vitéz Mihály. Lírája a népi rokokó és a plebejusi népiesség csodálatos ötvözete. Eszméi ugyanakkor a korabeli felvilágosult európai szellemhez kapcsolódnak.   Csokonai életműve később a popularizálódó nagy lírai vonulat kialakulásában /Petőfi / hatott igazán, de már életében is serkentője volt a polgárosuló irodalom, elsősorban a debreceni iskola, azon belül a Ludas Matyi szerzőjének, Fazekas Mihály kibontakozását. Korai halála után, a tízes években, két alkotó emelkedik ki a kor átlagszínvonalából: Berzsenyi Dániel a romantikához közelítő klasszicizmusával és a Kazinczy vezette nyelvújítás előtti hagyományokat folytaKatona József nagy drámájával, a Bánk bánnal.   Katona József műve, bár valamivel korábban íródott, már hangot adott azoknak a nemzeti és társadalmi feszültségeknek, melyek a húszas évek közepétől a nemesi gondolkozásban is változásokat hoztak. A reformtörekvések nem csak a politikai életben fogalmazódtak meg mind világosabban /Széchenyi István művei a harmincas évekből /, de az irodalom is átrendeződött. Pesti központtal a költő és drámaíró Kisfaludy Károly körül egy korszakot meghatározó nemzedék sorakozott föl. A nemzeti függetlenség és a társadalom átalakításának cselekvő programját adta a romantikus irodalom, mely Kölcsey Ferenc lírájával a haza fogalmának is új tartalmat adott. Igazán nem lehet ebből az átfogó és tartalmas életműből egy-egy darabot kiragadni, az egész megérdemli, hogy elfoglalja méltó helyét az egyetemes kultúrában.   A reformkor összefoglaló nagy költője Vörösmarty Mihály, aki életművében eljutott a nemzeti problematikától az általános emberi kérdések föltevéséig, s költészetével, magatartásával az utána következő írónemzedék nevelője lett. Egyik legfontosabb műve a Szózat, mely Kölcsey Himnusza mellett a kor leghazafisabb lírai költeménye.   Később a prózában Eötvös József, a lírában Petőfi Sándor és Arany János jutottak a legmagasabbra. Az előbbi társadalmi és történelmi regényeivel / A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben/, Petőfi pedig a lírai realizmus megteremtésével új korszakot nyit az irodalomban. Elbeszélő-és leíró költeményei, szellemi lírája, gazdagon árnyalt gondolatai és forradalmi költeményei a világirodalom kiemelkedő teljesítményei. A lírai realizmust Arany fejleszti tovább Petőfi halála után. Epikus költeményei /Toldi-trilógia /, balladái, a élete végén kiteljesedő lírai költeményei /Őszikék-ciklus /- egész életműve-a XIX: sz. nemzeti klasszicizmusának betetőződése. Tompa Mihály tartozott még kezdetben a triászhoz, de ő inkább a romantikus nemzedéknél rekedt. Arany munkássága az ötvenes-hatvanas években még a realizmus jegyében épül tovább, de a politikai elnyomatás miatt újra szerephez jut a romanticizmus.   1948 emlékét Jókai Mór történelmi tárgyú regényei /pl. A kőszívű ember fiai / , majd a széles társadalomrajzzá fejlődő epikája valójában négy évtizeden át életben tartotta; jóllelhet inkább az anekdota szintjén, de áradó mesével bilincselte le több nemzedéknyi olvasóközönségét.   Madách Imre pedig a történelemfilozófia felől közelíti meg a kor problematikáját, s Az ember tragédiája c. drámai költeményében a nemzetin túl az emberiség sorskérdéseinek tárgyalásáig jut el.   A századvégen fiatal próza-író nemzedék jelentkezett, egyrészt az orosz realisták, másfelől a nyugat-európai naturalizmus hatását mutatva. Mikszáth Kálmán életművében a századvég társadalmának széles panorámája rajzolódott ki. A kilencvenes évek fiataljainak föllépése Kiss József A hét c. lapjában már előjátéka volt annak a nagy irodalmi forradalomnak, amely Ady vezetésével a Nyugat folyóirat körül zajlott le.   A XX. század elején Ady Endre megjelenése határkő lett. Ady nem csak a magyar verselést alakította át gyökeresen, hanem az egész irodalomszemléletet is. A Nyugat első nagy nemzedéke szélesen bontotta ki a szecesszió biztosította lehetőségeket. A plebejus realizmust Móricz Zsigmond vitte diadalra, míg a modern lírát Babits Mihály, Füst Milán, Kosztolányi Dezső. Juhász Gyula, Tóth Árpád alakította ki európai színvonalon. A prózában Kaffka Margittól Karinthy Frigyesig a legszuverénebb alkotók teremtették meg az egységesen is oly sajátos nemzedéki jegyeket hordozó epikát. Mellettük néhány magányos alkotó gyarapította a modern prózát /Krúdy Gyula, Nagy Lajos, Móra Ferenc /. A húszas évektől kezdődően a Nyugat értékmegőrző szerepre vállalkozik elsősorban: így próbálja védeni a megváltozott helyzetben korábbi pozícióját, de a fiatal tehetségek nem tudják folytatni a századelő konzervatív hagyományait. Egyrészt megjelenik az új népies hang /Erdélyi József /, másfelől az archaikus, antikapitalista lázadás /Szabó Lőrinc / az új lírában.   József Attila világirodalmi rangú, lírai életművet teremtett, mely páratlan gondolati, érzelmi telítettsége, formakultúrája révén máig a legnagyobb hatással van utókorára.   Különösen az antifasiszta ellenállás verbuválta egy frontba a tehetséges művészeket, köztük a bátor publicistát, Bálint Györgyöt és a negyvenes évek elejétől legjelentősebb antifasiszta íróvá emelkedett Radnóti Miklóst,   A háború évei alatt nagy veszteséget szenvedett a magyar irodalom. Ezt követően a legjelentősebb írók szinte eposzi méretű munkába kezdtek. Ezekben az években írja Szabó Pál az Isten malmai, Illés Béla a Honfoglalás, Déry Tibort a Felelet c. regényét, Veres Péter pedig a Balogh család története c. regénytrilógiájának első kötetét.   A következő nemzedék kiteljesedése a hatvanas évekre esik. A legújabb korszakot a hetvenes-nyolcvanas irodalmát elsősorban egy új írói nemzedék igyekezte jellemezni időszerű mondanivalók korszerű megformálásáért.   A hazaiak mellett a szomszédos Romániában, Szlovákiában és Jugoszláviában és több nyugati országban élő magyar írók is számottevő művekkel gyarapítják az új magyar irodalmat.   Oroszra többek között lefordították az Ember tragédiáját, illetve Petőfi Sándor, Arany János,  József Attila, Nagy László és Garay Gábor versei közül sokat.   Ha választani kellene a magyar irodalomból, hogy nekem ki tetszik, akkor igen nagy gondolkodóba esnék. Szeretem Janus Panoniust kíméletlen epigrammái miatt, szeretem Arany Jánost szép fogalmazási stílusa és fantasztikus balladái miatt, és szeretem Babits lágy dallamú költészetét. Tetszenek még Mikszáth Kálmán regényei, novellái ( kiváltképpen a Barbárok ) és karcolatai ( Korlátfa ), de nem tudom letenni Móricz Zsigmond műveit , csakúgy mint Radnóti elgondolkoztató verseit. Az hiszem a magyar irodalomban mindenki találhat magának tetszőt, szórakoztatót.  
 

Magyarország művészete



I. Építészet
 

A honfoglaló magyarság jelentős művészeti hagyományokkal rendelkező területet vett birtokba. A római rabszolgatársadalom provinciáinak és az országban élő szlávoknak művészi emlékei gyarapították a magyarság művészi kultúráját. A római építészet maradványai befolyásolták pl. a pécsi püspökvár és a pesti belvárosi templom elhelyezését. A feudalizmus útjára lépett Magyarországon az építészeti tevékenység elsősorban egyházi jellegű volt. Egymás után épültek a korai román korra jellemző háromhajós, félkörös szentélyzáródású, kereszthajó nélküli bazilikák (Esztergom, Székesfehérvár), valamint a három félkörös apszissal záródó háromhajós székesegyházak (Pécs, Eger, Győr ).Már a XI. század elején megkezdődtek a szerzetesrendek építkezései, melyek közül melyek közül a legérdekesebben a tihanyi bencés apátság altemploma maradt fenn. A feldebrői altemplom az esetleg megújuló keleti hatást bizonyítja. A XII. században állították helyre az előzőleg elpusztult esztergomi székesegyházat, s ekkor kezdték a királyi palota építését is. Ennek kápolnájában, már a burgundi korban a gótika stíluselemei jelentkeznek. A század második felében jelentkezik a cisztercita rend nagyszabású építkezései kezdődtek ( Zirc, Szentgotthárd és az épen megmaradt Bélapátfalvi templom, 1232 ). A XIII. században jöttek létre a legszebb késő román, egyes elemeikben már átmeneti stílust képviselő templomok ( Lébény, Ják, Gyulafehérvár ). Ugyanebben a században a városi polgárság kialakulásával elterjedt a gótika. Nagyszabású építkezés indult meg Budán a királyi vár és a franciás stílusú Mátyás-templom felépítésével. A gótikus építészet virágkora a XIV-XV. század. A visegrádi, diósgyőri, vajdahunyadi várak mellett ekkor épült a gótikus plébániaépületek nagy része is, pl. a kassai dóm, szegedi és a nyírbátori ferences templom. A magyar reneszánsz első nagy korszaka, a királyi udvari humanizmus Mátyás király nevéhez fűződik. Ő építette a visegrádi palotát, s a budai várpalota bővítése is az ő művészetpártoló munkásságának a része. Halála után, Esztergomban jött létre Bakócz Tamás érsek által épített Bakócz-kápolna, amely a magyar reneszánsz építészet legszebb emléke.   A mohácsi csatát követően (1526) a török uralom építészeti emlékeiből néhány budai fürdőn kívül a pécsi fakováli Hasszán-dzsámi és az egykori Gazi Kászim pasa-féle dzsámi, Idrisz baba türbéje, a budai Gül baba türbéje, valamint az egri, az érdi és a pécsi minaret maradt fenn.   A XVI. század első felében épült a sárospataki vár ún. Perényi-szárnya, a haza érett reneszánsz kimagasló alkotása.   A XVII. század az ellenreformáció élénk építészeti tevékenységével párosult (nagyszombati; győri; soproni jezsuita templom).   A XVIII. sz. második felében a francia hatás hódított tért. A korszak legszebb emléke a magyar Versailles-nak is nevezett fertődi Esterházy-kaztély, valamint a gödöllői kastély ( Mayer-Hoffer Anrás műve).   A magyar klasszicizmus vezető mestere Polack Mihály (1773-1855) és Hild József (1789-1867) volt. Az előbbi fő műve a Nemzeti Múzeum.   A magyar romantika főműve Feszl Frigyes (1821-1884) pesti Vigadója. Ugyancsak a romantikából indult a század második felének jelentősebb építésze, Ybl Miklós ( 1814-1891 ).Fő műve, a budapesti Operaház a neoreneszánsz nemzetközi viszonylatban is legjobb alkotásai közé tarozik   A századforduló idején különféle eklektikus, majd mindinkább neobarokk épületek szabták meg a városok jellegét. Lechner Ödön (1845-1914) Feszl örökét vállalva a magyar nemzeti stílust kereste, formakincsét a keleti építészet elemeiből merítve (Iparművészeti Múzeum, Postatakarékpénztár). Művészete a szecesszió eredeti terméke; sok követője volt.   A két világháború közt először a neobarokk uralkodott, majd teret nyertek az új törekvések is. Bauhaus tanait külföldön nagy hírű építésszé váló Brenuer Marcel, Molnár Farkas és Fisher József képviselte.  

II. A  szobrászat
 

A szobrászat - csakúgy mint a festészet és az iparművesség is -az egyházi igény kielégítésére jelent meg Magyarországon.   A román stílusú szobrászat legszebb XII. századi emlékei a pécsi székesegyház altemploma lejáratának domborművei, szentélykorlátjának szobrai és ún. népoltárának indás, palmettás faragványai.   Az Árpád-kori magyar szobrászat monumentális hatású emléke a Kalocsáról származó vörös márvány királyfej.   A XIV. század végére már az önálló plasztika maradandó értékű, új emléke jött létre,Kolozsvári Márton és György Szent György lovas szobra (1373), melyet ma Prágában tekinthetünk meg.   A XV. századi emlékek csúcspontját az utóbbi évek ásatásai során előkerült, valószínűleg 1473-ból származó visegrádi oroszlános kút jelenti, mely a késő gótikus vörös márvány-szobrászat európai értékű remeke. Mátyás király mecénási bőkezűsége utat nyitott a reneszánsz szobrászat fejlődésének. Kőfaragó műhelyeiben a dekoratív épületszobrászat faragványai készültek. A századforduló szobrászatát a figurális sírkőplasztika és a faragott oltárok mellett az olasz hagyományokat követő reliefszobrászat a jellemző. Ez utóbbinak kiemelkedő alkotása Báthory András Madonnája.   A késő reneszánszban, illetve a barokkban főként a sírkőszobrászat virágzott.   A XIX. sz. elején új fejlődésnek indult a magyar plasztika. Ferenczy István (1792-1856) a magyar nemzeti szobrászat megteremtésére vállalkozott. Tevékenységének etikai hatása felmérhetetlen. A klasszicizmus többi képviselője nem emelkedhetett túl a kismesteri szinten.   A romantika legjobb szobrászképviselője Izsó Miklós (1831-1875) volt. Az emlékműszobrok közül kiemelkedik Fadrusz János (1858-1903) monumentális kolozsvári Mátyás-emlékműve. Az akadémizmus tovább élt a XX. században is, és olyan nemzetközi sikereket elért képviselői voltak, mint Kisfaludi Strobl Zsigmond. A század elején kezdett el dolgozni a XX. század egyik legeredetibb szobrászegyénisége, Medgyessy Ferenc (1881-1958), akinek rusztikus, plebejus stílusa iskolát teremtett. Tömbszerű, monumentális formaadás jellemezte a nagytehetségű, fiatalon elhunyt Mészáros László (1905-1945) művészetét. A két világháború közt hivatalos megbízásból az ún. római iskola neoklasszicista felfogású képviselői dolgoztak.   Az expresszionista stílus legrangosabb művésze Bokros Birman Dezső (1889-1965). A kortárs magyar plasztika legjelentősebb mesterei Kerényi Jenő, Somogyi József, Boros Miklós, Viet Tibor és Schaár Erzsébet.  

III. A festészet
 
 

Román stílusú falfestészetünkből csak nagyon kevés emlék maradt. A XIII. századból épen maradtak meg a jáki és a vizsolyi templom falképei. A XIV. sz. második felében működő Aquila János már nagy műhely élén dolgozó mester volt. A freskó mellett a kor legjelentősebb műfaja a miniatúra-festészet volt, így például Vatikáni Képes Legendárium, Képes Krónika. A miniatúrafestészet Mátyás uralkodásának idején érte el fejlődésének tetőpontját, budai miniátorműhelyt szervezett.   A XVII. századra a festészet túlnyomóan világi jellegű. Az arcképfestészet kiemelkedő mestere Mányoki Ádám (1673-1757), II. Rákóczi Ferenc portréjának festője. A XVIII. század utolsó évtizedeiben a klasszicizmus elemei a festészetben is fokozatosan háttérbe szorították a barokk stílust. A XIX-XX. századi magyar művészet legerőteljesebb ága a festészet, itt működött a legtöbb nemzetközileg is jelentős művész, ebben a műfajban alakul ki a sajátos nemzeti fejlődés. A reformkor festője volt Barabás Miklós, aki bieldermeier szemléletű arcképein a kortárs magyar társadalom enciklopédiáját festette meg. Magyarországon a romantika az akadémikus stílusú történelmi festészettel fonódott össze, ennek fő képviselője Székely Bertalan és Madarász Viktor. A romantika drámája és a népi realizmus ötvöződött Munkácsy Mihály (1844-1900) festészetében. A század talán legnagyobb tájképfestője Paál László (1846-1879) volt.   A plein air törekvéseinek előfutára Szinyei Merse Pál (1845-1920) volt, akinek  leghíresebb művei a Majális és  Lilaruhás nő című képek. Az ő kezdeményezését folytató nagybányai iskolavezető mester Hollósy Simon (1857-1918) és Ferenczy Károly (1862-1917) voltak.   A posztimpresszionizmus két nemzetközileg jelentős alakja Rippl-Rónai József (1861-1927) és Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919), akinek talán leghíresebb képe a Magányos cédrus, mely ma Pécsett látható.   A nyolcak művészcsoportjából nőtt ki a 19-es forradalom szellemét sugárzó magyar aktivizmus, amelynek vezére Kassák Lajos (1887-1967) volt. Innen indult Viktor Vasarely művészete is, amely ma világhírű.Olyannyira, hogy amikor két évvel ezelőtt Angliában járt a családunk, akkor megtekintettük Kingston upon Hull nevű város múzeumának talán egyik legféltettebb kincsét, egy Vasarely- alkotást, amely valóban lenyűgöző volt.   A neoklasszicista stílus legnagyobb mestere Aba-Novák Vilmos (1894-1941) volt. Az ő gyönyörű falfreskóját Szegeden, a Hősök Kapuján még a napokban is restaurálják, ugyanis a II. világháború idején a kommunista ifjak lemeszelték. Igen jelentős még Barcsay Jenő, Vajda Lajos továbbá Ország Lilli munkássága.   Igen jelentős továbbá Csók István művészete, aki számomra különösen fontos, ugyanis nagyapám születésnapomon egy Csók-képpel lepett meg, amely a család “kincseihez” tartozik, és nagyon örültem, hogy én lehetek a következő tulajdonosa.  

A magyar zene


A magyar zene története visszanyúlik egészen azokra az időkre, amikor is a magyarság ősi alaprétege a Vága és az Ural vidékén élő finnugor népekből állott, és valahol itt születik meg, majd kezdi hosszú, nagy útját a magyar népzene. A magyar népzene történeti jelentőségét első sorban abban ismerhetjük fel, hogy ez a népzene nem egyetlen osztály, hanem a teljes régi magyar kultúra öröksége, melyet máig a falusi magyarság tartott életben.   A XI-XII. században megjelenik a magyar gregoriánum, melynek gyönyörű darabjait ma is őrzi a Pray-kódex (1200-1350), vagy a Váci kódex.   A XVI. századra megjelenik a históriás ének, melyek a végvári harcosokról szóló, többnyire lanttal kísért verses formájú mű volt. Legnagyobb képviselője Tinódi Lantos Sebestyén, aki alkotásait összegyűjtötte és Cronica címmel kiadta 1554-ben. Ezzel megteremtve az első magyar verseskötetet.   A széphistóriák is futótűzként terjedtek. Olyan verses, regényes elbeszélések voltak, melyek se nem biblikus, se nem történeti eseményt mondanak el. Témájuk általában a szerelem, célja a szórakoztatás, a kor legnépszerűbb műfaja. A széphistóriákat szintén maguk a szerzők énekelték. A két legfontosabb:   - Gyertyai Albert: História egy Árgírus nevű királyfiról és egy tündér szűz lányról, melyet 1914-ben Kodály Zoltán még dalamokkal fedez fel a bukovinai csángók közt.   - Ilosvay Selymes Péter Toldiról szóló széphistóriája, melyből Magyarország egyik legnagyobb és külföldön talán legismertebb költőegyénisége, Arany János merített világhírű trilógiájának két részéhez, a Toldihoz és a Toldi estéjéhez.   A világi témájú irodalom mellett nagyütemben fejlődik a vallásos is. Megkezdődnek a bibliafordítások, zsoltárfordítások. Ez utóbbi legnagyobb alakja Szenczi Molnár Albert volt, akinek fordításában éneklik még ma is a reformátusok a zsoltárokat. Fontos még Kecskeméti Végh Mihály 55. zsoltárfordítása, hiszen ezt Kodály Zoltán dolgozta föl Psalmus Hungaricus című kórusművét (1923).   A XVIII. században jelennek meg a kurucénekek, közülük talán legismertebbek a Csínom Palkó, vagy a Te vagy a legény. Lappangó, földalatti életet élnek a hangszeres Rákóczi-nóta töredékei, melyekből 1800 után, a verbunkos zene ihletésére kialakul a Rákóczi-induló. A verbunkos a magyarság hódító propangandája kifelé és befelé egyaránt. Hiszen ne feledjük: ez az a muzsika, melyre ittjártukban Haydn, Beethoven, Schubert, Berlioz, Brahms egyaránt felfigyelnek. Erre gyönyörű példa Brahms Magyar táncok című műve.   A szatmári békekötés kora óta egyre jobban előtérbe lépnek a cigányegyüttesek mint a magyar zene interpretálói. A körülöttük szövődő legenda Liszt Ferenc Cigányokról szóló könyve (1859) óta még bonyolultabb lesz. A verbunkos előadásának hagyománya viszont kétségkívül a cigány-bandák zenéjében alakult ki.   A külföld új operazenéje is hamarosan utat talál Magyarországra. Erkel Ferenc csakhamar tiszta, végérvényes műalkotásokban mintázza meg az olaszos magyar opera ideálját (Hunyadi László 1844, Bánk bán 1852), majd a modernebb elvű magyar zenedrámát (Dózsa György 1887, Blarkovics 1874, István király 1885) s közben a népies magyar vígopera kísérleti formáját is (Sarolta, Névtelen hősök). Eközben már Egressy Béni országos népszerűséget szerez Petőfi-dalaival. Színre lép Liszt Ferenc is (1811-1886), s megszületik a Hungária (1856), Kolozsvári mise (1867) és a magyar rapszódiák. A magyar romantikusok hazai programjukkal párhuzamosan az új európai áramlatok (Schumann, Chopin, Berlioz, majd Wagner) mellé állnak, mikor azonban helyüket kezdi elfoglalni egy náluk sokkal radikálisabb "nyugatos" nemzedék, félreszorulnak a fejlődés útjából és inkább a vidéki "parlag" irányához közelednek, mintegy megdöbbenve saját szorgalmuk következményeitől.   Weiner Leó művei mintegy végső "magyarrá" vált kicsendülése a németes romantikának. Főművei: Csongor és Tünde 1915 (Vörösmarty művét dolgozta fel, amelynek eredete pedig a Gyergyai-féle széphistória), Magyar Szvit 1933, Concertino, Hegedűverseny 1957.   1905 körül, Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépésével elkövetkezett az a fordulat, mely a magyar zeneművészet megteremtésére irányuló évszázados törekvések mintegy egyetlen gyújtópontban, két rendkívüli művészegyéniség munkásságában foglalta össze. Bartók Béla legnagyobb művei: Két arckép, Két kép, Táncszvit, Hegedűhangverseny, Diverti-mento, Concerto, A kékszakállú herceg vára opera 1911, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin táncjátékok, Cantala Profana. Kodály Zoltán zenéje szinte varázslatos erővel, nyílegyenesen emelkedik a magyar múlt tragikus mélységéből az általános emberi mondanivaló magaslatára. Egyik talán legszebb mondása mára már szállóigévé vált: “Legyen a zene mindenkié!”. Legnagyobb alkotása a már említett Psalmus Hungaricus, Háry János, Székely fonó daljátékok, Budavári Tedeum, Felszállott a páva zenekari változatok, Concerto, Missa brevis. Kettőjük életműve a maga egészében áttekinthetetlen a történész számára, de az biztos, hogy korszakos mérföldkő és a magyar zene eddigi történetének legmagasabbra törő épülete: hiszen - Liszt Ferenc után ezzel a művészettel követel a magyarság először helyet magának az emberiség "nagy zenéjében".   A következő nemzedék munkássága természetesen még ennyire sem foglalható össze történelmileg egységes képpé: Ránki György, Kadosa Pál vagy Sugár Rezső művészete éppoly sajátos hangot jelent ebben a szimfóniában.  
 

BIBLIOGRÁFIA:
 
 

1. Világirodalmi kisenciklopédia Szerk.: Köpeczi Béla, Pók Lajos (Gondolat, Budapest, 1984)

                                2. Világirodalmi lexikon (Akadémiai kiadó, Budapest 1984)

                                3. Új Magyar Lexikon

4. Operák könyve Szerk.: Balassa Imre, Gál György Sándor (Zeneműkiadó        Budapest, 1971)

5. Moszkva Szerk.: Szathmári Gábor (Panoráma, 1976)

6. Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig Szerk.: Zöldhelyi Zsuzsa

(Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest, 1997)

7. Klasszikus orosz költők Európa Könyvkiadó, 1978

8. Kétnyelvű klasszikusok Puskin válogatott versei (Corvina, Budapest, 1957)