Zichy Mihály és Oroszország
írta: Boros Lili

"Nincs még egy magyar mûvész a múltban, akinek mûködése, alkotása oly sok támadást, de ugyanakkor annyi lelkesedést váltott volna ki a kortársak körében, mint Zichy Mihályé." (Berkovits Ilona)

Zichy Mihály összesen 49 évet töltött második hazájában, Oroszországban, és három cárnak volt udvari festõje. Dolgozatomban a festõ elsõ oroszországi tartózkodását szeretném bemutatni, annak életrajzi és mûvészeti vonatkozásait egyaránt.

Ifjúsága (1827 - 1847)

Zichy Mihály Zichy Ferenc és Eperjessy Júlia fiaként 1827. október 14-én született Zalán, Somogy megyében. Nagy nevû nemesi családból származott. Zichy Mihály apai nagyapja Mihály, Moson vármegye híres alispánja volt. Az alispán úr a kor mûveltségét meghaladó könyvtárral rendelkezett, s itt az ifjú Zichy jó pár órát eltöltött. Már korán megismerkedhetett az elszegényedett középnemesek életével. A kis Mihályt 10 éves koráig otthon tanították, s már ekkor bekalandozta a környezõ tájat, megismerkedvén az ottani népszokásokkal, népdalokkal, amelyek egy egész életre szóló élményt jelentettek számára. Majd késõbb jó megfigyelõ-képességgel és humorérzékkel elkezdte rajzolgatni a rokonait, a plébánost, a falu lakóit. Villámgyorsan rajzolta meg a falusi történeteket.

10 éves korában, 1837 õszén Veszprémbe utazott, hogy õ is - bátyjával egyetemben - az ottani piarista gimnáziumban tanuljon. Bátyjával együtt Sámson tanárnál lakott. Az elsõ években nagyon igyekezett, s jól is tanult. Két évvel késõbb viszont megváltozott a helyzet, a legrosszabb magaviseleti jegyet kapta, és ez egyben kicsapást is jelentett. Antal nagybátyjával együtt Pestre került, ahol a kegyesrendiek gimnáziumában folytatta tanulmányait. Rajzolási szenvedélye egyre fokozódott. Ezzel egyidõben egyre jobban elhanyagolta tanulmányait. Rajzórákon nem volt hajlandó rajzolni, már gyerekfejjel mûvész akart lenni. Történt egyszer, hogy szülei Pesten megrendelték arcképüket Tikos Albertnél, aki már szép sikereket ért el Magyarországon. Ekkor ismerte meg a festés kellékeit, az állványokat, ecseteket, vásznakat, s érdeklõdése egyre fokozódott a festészet iránt.

Gyermekkori rajzai sajnos nagyobbrészt megsemmisültek, alig egy-kettõt ismerünk, ezek saját önarcportréi. Ilyen az 1840-ben készült Önarcképe. A mûvészpályára készülõ ifjú már gyermekkorában összeütközésbe került családjával, édesanyjával, mûvészi hajlamai miatt. De a szívós harc meghozta gyümölcsét. 1842-ben a pesti egyetemen folytatta jogi tanulmányait, és ezzel párhuzamosan festeni is tanulhatott Jacopo Marastoninál. Ekkor kezdett el módszeresen tanulni, ismerkedni a festési technikával. Azonban nem csak a mûvészet érdekelte, hanem határozott politikai véleménye is volt: festõnövendék társaival - köztük Jakobey Károllyal - négyen merényletet terveztek a Pesten tartózkodó Metternich herceg ellen. A terv természetesen nem valósulhatott meg.

1843-ban meghalt hosszabb idõ óta betegeskedõ édesapja. Édesanyja magára maradt az eladósodott birtokkal, súlyos anyagi gondokkal. Fiát végképp le akarta beszélni a mûvészpályáról. Úgy határozott, hogy Bécsben fejezze be tanulmányait.

Zichy a bécsi akadémiára nem jutott be, mert az iskola elvárásait egyetemi tanulmányai mellett nem tudta teljesíteni. Igen pénzszûkében volt, anyjától kapta a havi megélhetéshez szükséges pénzt. Tanulmányozta a bécsi mesterek mûvészetét, eljárt az Eszterházy-képtárba és elmélyedt a bécsi mûvészetben. Jó ideig csak egyedül festegetett, majd elszánta magát, hogy tanárt keressen. S a bécsi akadémia legkiválóbb professzora, Waldmüller lett a tanára. Waldmüller az akadémiai oktatással szemben a természet utáni festést szorgalmazta, az életbõl vett jelenségeket kedvelte. Távoznia kellett az akadémiáról, ahol nem szívesen látták. Zichyt is késõbb végigkíséri a "Waldmüller - tanítvány" mivolta. (Talán ezért sem kapta meg Mentõcsónak c. képével az elismerést.) A bécsi professzor 1846-ban festõiskolát nyitott, melyet számos magyar festõ (Jakobey Károly, Orlay Petrich Soma) is látogatott, s legkedvesebb tanítványát, Zichyt korrepetitorként maga mellé vette. Zichy elsõ bécsi munkái romantikus középkori témákat dolgoztak fel. (Haldokló lovag, Nevetõ trubadúr, Lábadozó leány). 1846-ban festette Koporsólezárás c. képét, amelyen új, heves érzelmek tükrözõdnek. Neve egyre ismertebb lett, kedvezõ kritikákat írtak róla. A pécsi püspök õt bízta meg a pécsi székesegyházba kerülõ oltárképek festésével. A sikeres képeladások lehetõvé tették, hogy Olaszországba utazhasson. Itáliai utazása után festette bécsi tartózkodásának legkiemelkedõbb fõmûvét, a Mentõcsónak-ot. De még ez a siker sem volt elég ahhoz, hogy független mûvészként élhessen. Waldmüller, tanítványa érdekében támogatást kért az országgyûléstõl, de nem kapta meg, így Zichyt az õt Oroszországba hívó cári család pártfogásába ajánlotta. Zichy 1847-ben kezdte el a cár testvérének a lányát, Karolina nagyhercegnõt tanítani, s a hercegnõ rajztanáraként követte a családot Berlinbe, Nizzába majd Szentpétervárra.

Elõször Oroszországban (1848 - 1874)

Zichy Mihály Ilona nagyhercegnõ kíséretében 1847-48 telén érkezett meg Szentpétervárra. Megérkezte után fél évvel tört ki a magyar szabadságharc.

Elsõ évei egyedüllétben teltek el, nagyon vágyott haza; ezt levelei is mutatták: "magányos óráimban éreztem azokat az érzéseket, melyek engem erõsen és nemesen fölemeltek". Péterváron hamar rá kellett ébrednie, hogy az ottani körülmények korántsem alkalmasak nagy mûvészi álmainak megvalósítására. (Pl.: a nagyhercegnõ ölebeinek lefestésével bízták meg.) Nemcsak a mûvészi önérzet lázadt Zichyben a nagyhercegi udvar ellen, hanem a hazafisága is: találkozott a magyar forradalmat leverõ cárral. Bensõleg szemben állt az orosz uralkodó osztállyal, és csak egyre nehezebben tûrte kötelezettségeit. Romantikus érzelmek fûzték tanítványához, s ez a kapcsolat is megnehezítette helyzetét. Az Állami Orosz Múzeumban õrzik egy akvarelljét, ami az egyik legkorábbi pétervári munkája volt. Zichy itt a rajztanító és a fõherceglány közös kirándulását örökítette meg.

1849-ben nem törõdve a szerzõdéssel Zichy felmondott és megszüntette a kapcsolatot a nagyhercegnõ udvarával. A távozás oka - a tanítványa iránt érzett romantikus vonzalom mellett - a magyar szabadságharc tragédiája volt. 1849 után egyedül, biztos jövedelem nélkül - de függetlenül - élt a nagyvárosban. Képkereskedõknél vállalt alkalmi munkákat, fotográfiák retusálásával és színezésével kereste kenyerét, monumentális mûvek helyett arisztokraták akvarellportréit festette meg rendelésre. Néhány év múlva megismert egy egyszerû lányt, Alexandra Erschoffot. Hamarosan össze is házasodtak, és gyermekük született. 1849 szeptemberében, a világosi fegyverletétel után még azon is gondolkodott, hogy hazatérjen-e Magyarországra.

Nehéz viszonyok között legnagyobb terve volt egy nagy történeti képet festeni, amely biztosíthatta és megalapozhatta volna hírnevét Pétervárott. Ennek a képnek a témáját Zichy a régi orosz történelembõl merítette: Oleg Kijevbe való gyõztes visszatérését akarta megörökíteni Konstantinápoly után. Bizonyos források szerint a vázlatokon dolgozott, de a kép sohasem készült el.

Zichy gyerekei és felesége iránti kötelességbõl maradt Pétervárott. Érdekes, hogy az elsõ években feleségével házasságkötés nélkül élt együtt. Késõbb ugyan a pétervári katolikus templomban egyházi házasságot kötöttek, de a házasságkötés az orosz törvények szerint érvénytelen volt: a pravoszláv egyházhoz tartozó orosz állampolgár ugyanis nem köthetett házasságot más vallású idegennel, s az ilyen házasságtörõt szibériai számûzetés fenyegette. Az orosz törvények szerint Zichy gyermekei törvénytelenek voltak.

1853-ban festette Táncosnõ c. akvarelljét (ma a Nemzeti Galériában van). Ez a kis portré mutatja, hogy mivel érte el kezdeti sikereit Pétervárott. A kézügyességrõl árulkodó technika mellett rendkívüli jellemzõ erõvel festi meg az ábrázolt személy egyéniségét, jellemét. Portréképet készített I. I. Sestyerkin grófról, Mecklenburg hercegrõl, I. N. Tolsztoj szenátorról, Ja. V. Vilje báróról. Jelenleg ezek a képek Oroszországban vannak; az elsõ kettõt és az utolsót az Állami Orosz Múzeum õrzi, a harmadik a Tretyakov képtárban van.

Zichynek népszerûsége növekedtével sikerült nagyobb megrendeléseket is kapnia. Elõször három vallásos tárgyú kompozíciót festett (Ecce homo, Krisztus a keresztfán, Feltámadás). 1853 októberében kapott elõször cári megbízatást, s állítólag még ebben az évben huszonegy nagyobb rajzot és festményt készített a cár és cárné számára. Felismerte, hogy az oroszországi érvényesülés mûvészi engedményeket követel. Az uralkodó osztály kiszolgálásának kényszere végigkísérte egész életpályáján.

Zichy korai, ismert pétervári munkái még nem adnak számunkra átfogó képet mûvészetérõl, de az bizonyos, hogy "öt év pétervári tartózkodása alatt teljes egészében kibontakozott tehetsége" (Berkovits Ilona)

Érdekes Zichynek az orosz mûvészettel való kapcsolata. Bizonyos, hogy a magyar festõ az orosz nép iránti szeretetében nem lett az orosz kultúra, mûvészet képviselõje, s nem volt az orosz mûvészet utánzója sem. Mûvészete részben eltér az orosz realista mûvektõl, de velük azonos felfogásban látta és ismerte fel a cári Oroszország társadalmának visszásságait. Magáévá tette az orosz realista írók, mûvészek eszményeit. Oroszországba érkezésekor Pétervár legünnepeltebb mûvésze, Brjullov mûvészete ragadta magával a fiatal festõt. Megismerkedett Fedotovval is, akinek képei - haladó eszmei tartalmuk, a társadalom szatirikus ábrázolása miatt - késõbb már nem kerülhettek a nyilvánosság elé. Tanúja volt annak is, hogy a mûvész 37 éves korában hogyan nyomorgott. Kora kiváló szatirikus mûvésze, Fedotov lett a példaképe. Mûvészetének megismerésével Zichy is az orosz feudális állapotok, társadalmi viszonyok gúnyolója lett.

Oroszországban fedezte fel az akvarellnek, a szépiának, a grafikus mûvészetnek a jelentõségét, s ekkor kezdett igazán grafikával foglakozni. A bécsi és franciaországi hagyományok mellett követte Fedotov rajzmodorát is. A szatirikus ábrázoláshoz igen fontos volt a kézügyesség, grafikus virtuozitás. Második pétervári tartózkodása kezdetén azonban már kevesellte azt a feladatot, hogy szatirikus rajzokban mondjon ítéletet. Szeretettel, megértéssel fordult az orosz nép felé, s fel-felvázolta a cári fõváros elesettjeinek, szegényeinek életét.

Fölöttébb érdekelte az orosz irodalom is. Ezidõtájt ismerkedett meg az alig egy évtizede halott Lermontov költészetével. Lermontov mûveinek ismeretében támadt fel benne az érdeklõdés a Kaukázus, a keleti népek és a középkor iránt, s megerõsödött benne a magyar õshaza utáni vágyakozás. A Kaukázusi jelenetek elkészítéséhez ösztönzõ erõvel hozzájárulhatott Lermontov költészete. 1852-ben kezdett hozzá a híres Kaukázusi jelenetek litográfiákban kiadott rajzaihoz. Páratlan hatású képeken örökítette meg a hegylakók életét és harcait. Verseket és magyarázatokat írt mûveihez. Zichy nemcsak Lermontov irodalmi alkotásainak került hatalma alá, hanem foglalkoztatták grafikai mûvei is. Lermontov grafikája a Valerik melletti ütközet egyik epizódját örökíti meg, s kapcsolatot vehetünk észre Zichy kaukázusi rajzainak mûvészi felfogásával. Zichy litográfiáin forróvérû küzdelmeket, kémek és árulók elleni harcokat festett. Ezek a jelenetek azt bizonyítják, hogy a mûvész igen jól ismerte a hegylakók függetlenségi harcait.

Orosz mûvészek is rajzoltak ebben az idõben háborús jeleneteket. Pl.: Tyimm, a kiváló orosz élet- és csatakép festõ. Õ is Zichy baráti köréhez tartozott. Sõt mûvészete is hatott Zichyre. S a magyar festõ is szenvedélyesen rajzolta az orosz emberek ruháit: érdekelte az ottani népmûvészet és népmûvészeti gyûjteményében számos kaukázusi fegyvert, lõportartót stb. õrzött.

Egyre nagyobb érdeklõdéssel mélyedt el az orosz nép megismerésében. A keletrõl jött honfoglaló magyarság és a kijevi fejedelemséggel kapcsolatot tartó Árpád-házi magyar uralkodók tettei foglalkoztatták. 1853-ban négy illusztrációt rajzolt az Igor-ének új kiadása számára. Ez a nagy nemzeti eposz Igor fejedelemnek hadjáratát énekli meg. Az Igor-énekben is fellelhetõk a magyarságra utaló motívumok:

"két ugor poroszka ló között
Kievbe, a szent Szófijába"

Az Igor-ének második illusztrációja már szervesen kapcsolódik a szöveghez. Igor herceget ábrázolja az orosz hadak élén. Érzékelteti a baljós jelek jelentkezését, a nap elsötétedését, a felriasztott vészmadarak csapatát:

"Akkor Igor felnézett
a fényes napra
s látá, hogy egész seregét
setétség borítja.
És mondá Igor herceg
hõs harcosainak:
Hû hadaim
s testvéreim!
Jobb, ha egy szálig elesünk,
mint ha foglyul esünk;
üljünk hát, testvérek,
gyorslábú lovainkra,
hogy meglássuk
a kék vízû Dont."

Illusztrációin figyelemre méltó a lovak ábrázolása. Már a Kaukázusi jelenetek rajzain is jelentkezik Zichynek a lovak iránti érdeklõdése, amely végigkíséri egész életpályáján. A lovak nyugtalansága Lermontov rajzain is jelentkeznek: "A magyar mûvész a maga virtuóz rajzkészségével fejlesztette tovább a Lermontov mûvészetébõl merített ösztönzéseket." (Berkovits Ilona)

1856-ban meghívást kapott a moszkvai koronázási ünnepségekre. Ekkor készítette el A koronázási albumot orosz, német és francia mûvészek (Tyimm, Gagarin, Teichel, Serienl, Blauchard) társaságában. A koronázási ünnepségekkel kapcsolatban festette meg 1857-ben a Népünnepély-t, ugyancsak a koronázási album számára. Mûvével megtalálta a módot arra, hogy az udvari fényûzõ élet ellentéteként virtuóz képet adjon az orosz nép helyzetérõl, nyomoráról. E munkái közben nem feledkezett meg tragikus sorsú hazájáról sem. Errõl tanúskodik az Oroszország allegóriája c. kép. Háttérben az orosz történelem nagy alakjai (II. Katalin, Nagy Péter) portréi vannak, s az elõtérben egy ifjú lány - Oroszország jelképe - mezítelen lábaival eltiporja a magyar zászlót.

1857 novemberében a már elismert festõ Zichy, Pétervárott egy mûvésztársaság szervezõje lett. Ezt a társaságot Péntekieknek hívták; a tagok minden hét péntekjén találkoztak. Az összejöveteleken készített munkák jövedelmével támogatták nélkülözõ társaikat. Ezek a mûvészek nemcsak rajzoltak, hanem megbeszélték koruk aktuális problémáit is, mûvészeti és társadalmi kérdéseket vitattak. Minden bizonnyal Tyimm, Ajvazovszkij, C. Klodt, Szokolov, Lavezzari, Hoch, Szvercskov s Klodt szobrász voltak ennek a csoportnak tagjai. A Péntekiek társaságának említett tagjain túl Zichy más pétervári mûvészekkel is jó kapcsolatban volt.

Feltételezhetõ, hogy Csernisevszkij, aki a magyarok nagy barátja volt, kapcsolatban állt Zichyvel, s politikai álláspontjuk is sokban hasonlított. Csernisevszkij írásait mély irónia jellemzi, s Zichy a fölényes és keserû gúnnyal ugyancsak Csernisevszkijhez hasonult.

1858 telén Zichy Mihály mûvészete olyan elismerést kapott, amilyennel a kortárs magyar mûvészek nem igen dicsekedhettek. Théophile Gautier Pétervárra látogatott, és elismerõ cikkeket írt Zichyrõl. Sorai még Párizsban is megjelentek. Beggrov mûkereskedõ boltjában látta meg Zichy egyes mûveit, és tulajdonképpen õ fedezte fel Zichyt. Gautier lelkes hangú cikke fokozta az érdeklõdést Zichy iránt. Zichy 1858 áprilisában az Orosz Mûvészeti Akadémia tagja lett, 1859 januárjában a Sztanyiszlav-érdemrend harmadik fokozatának kitüntetését kapta. Majd ez év májusában elnyerte a Császár Õfelsége festõmûvésze címet. (A 6000 rubelos fizetés pompás megélhetést biztosított.) A nagy elismerések után azonban élete korántsem lett vidámabb. Fokozott kötelezettségei voltak az udvarban. Megfestette az ún. Gatcsinai krónikákat. Az akvarellen a palota belsõ életét mutatta be több humoros jelenetben. Az Állami Orosz Múzeumban és az Ermitázs gyûjteményében Zichynek még ma is több, az udvari élet eseményeirõl készült képét õrzik. A cári udvar kötöttségekkel teli világából Lachta magányába menekült. Egyre nagyobb vágya volt Münchenbe utazni. Ez végül is 1862-ben beteljesedett. Visszatérése után Pétervár a cári terror színtere volt. Zichy együtt érzett a haladó orosz értelmiséggel, azonosult a forradalmi demokraták gondolatvilágával.

Mindjobban elmélyedt az orosz irodalom tanulmányozásában. Lelkesedéssel fordult az orosz klasszikusok felé. Lermontov lett az eszményképe. Ugyanekkor elkészítette Puskin Anyeginje zárójelenetének egy rajzát is, amelyet a moszkvai Irodalmi Múzeumban õriztek (1956-ban azonban elégett.) Lermontov-illusztrációinak készítéséhez már 1860-ban hozzáfogott. Ekkor készült Lermontov Démonához húsz vázlata. Ezeket az 1883-ban készült illusztrációkkal együtt az akkor létesült Lermontov-múzeumnak ajándékozta. A vázlatok mind nagyobb méretû tus- és szépiarajzok, s elsõsorban a Démont és Tamarát ábrázolják: A Démon és a síró Tamara, Tamara a Démon karjaiban stb. Zichy ezen illusztrációinak igen nagy sikere lett Oroszországban. Azt mondták róla, hogy nincs orosz festõ "aki bármennyire akarta volna is, szebb és igazabb Lermontov-illusztrációt csinált volna" (Pesti Napló). A Démon-illusztrációkkal foglalkozott a szovjet kritika is. Õk viszont azt írták, hogy a Lermontov költemények mélysége, filozófiai tartalma idegen maradt a mûvész számára.

1866-ban bombamerényletet kíséreltek meg a cár ellen. A merénylet után súlyos intézkedések következtek a haladó értelmiség ellen. Ekkor költözött a festõ családjával együtt Zalára. De nem tartózkodott otthon sokat, hamarosan visszatért Pétervárra . 1869-ben volt Zichy elsõ kiállítása az orosz fõvárosban, amelyen mintegy száz mûvét állította ki. A kiállításnak nem volt nagy sikere, ugyanis az orosz haladó demokratikus irányzat szembehelyezkedett Zichy mûvészetével. A kritika szerint a kiállításon szereplõ mûvek eltávolodtak a népies irányzattól, s így az orosz kritikai realizmustól is.

1871 õszén az angol trónörökös vendége volt. Ezt megelõzõen nyáron végigutazta egész Nyugat-Európát. Európai körútja alkalmából újból hazalátogatott Zalára , és néhány napot Pesten töltött. Jellemzõ, hogy nem a mûvészetét dicsérték, hanem azt, hogy hosszú kinntartózkodása alatt sem felejtette el a magyar nyelvet.

Ezalatt Pétervárott a mûvészi életben fontos esemény történt. Az orosz realista mûvészek Kramszkojjal az élen megalakították a Peredvizsnyikek (Vándorfestõk) Társaságát. Zichy is eljárt ezekre az összejövetelekre a visszaérkezése után, amelyet Csütörtöki Társaságnak hívtak. Ezt még korábban Kramszkoj kezdeményezésére rendezték. Elsõ oroszországi tartózkodása utolsó évében Zichy továbbra is festett jelképes értelmû mûveket. Nyíltan még ekkor sem politizált.

Noha a 70-es évek elejétõl a mûvész egyre elégedetlenebb lett önmagával, s egyre erõsebben élt benne Oroszország végleges elhagyásának terve, keserûsége elsõsorban saját mûvészete ellen robbant ki. Elkeseredetten gúnyolta eddigi munkásságát. Utolsó nyugati útja alkalmával igyekezett elmélyíteni az orosz és német mûvészek kapcsolatát. 1871-ben megalakult az orosz akvaforisták társasága, ahol Zichy ugyancsak közremûködött. Elsõsorban az orosz és német mûvészek alkotásai csereakciójának megvalósítása érdekelte. Ez a nagyszabású terv - mûvészegyletek, ahol a könyvtárakban a mûvészek más képeket is megismerhetnek - olyan elképzelés, ami mögött világosan felismerhetõ a nemzetközi együttmûködés koncepciója. Ebben az idõben nyíltan az orosz kultúra haladó szellemû képviselõi mellé állt. 1873-ban részt vett az A. N. Jakobi kiadásában megjelenõ Gyermekeinknek c. gyûjteményes kiadvány illusztrálásában. a kiadványt Repin, V. Vasznyecov , Mjaszojedov, Jakobi és Zichy illusztrációi díszítették.

Zichy három illusztrációt készített Polonszkij mûvéhez. A költemény fõszereplõje Foma, egy medve gonosz gazdája, de a vers tulajdonképpen a medve történetét énekli meg, amelyet fogságba ejtve gazdája láncra vert és különbözõ mutatványokra tanított. A medve azonban megszabadul a láncától, s amikor a gazdája újra el akarja fogni, nekiugrik és széttépi. Zichy jól értette a költemény rejtett tartalmát, aminek minden bizonnyal a parasztok felszabadulását célzó allegorikus értelme volt. (További illusztrációkat is készített egyébként.) Végül is az illusztráció minden változtatás nélkül jelent meg.

1873 végén az orosz írók és mûvészek két gyûjteményes kiadvány jótékony célra való megjelenítését tervezték. A legkiválóbb orosz költõk és írók (Nyekraszov, Turgenyev, Goncsarov) mûveinek albuma meg is jelent 1874-ben. Az albumban benne volt Zichynek egy Lermontov Démonához készített illusztrációja is, de egyben tagja volt a mû kiadóbizottságának is Ge, Gagarin, Mescserszkij, stb. társaságában.

Zichy mielõtt elhagyta Oroszországot nyugdíjának kérdését szerette volna rendezni. A cár udvari miniszterével kellett elõször megküzdenie. Mielõtt elbocsátását és szerzõdése felbontását kérte, fizetésemelésért folyamodott. A válasz késett; akkor döntötte el, hogy véglegesen el fogja hagyni Oroszországot.

1874 január 1-én Zichy többé már nem a cár udvari festõje. Az Ermitázs levéltárában õrzik II. Sándor rendeletét, amelyben felmenti Zichyt hivatalának betöltése alól. A döntõ lépés, amelyre korábban is olyan nehezen szánta el magát, most bekövetkezett. Elhagyta az udvart. De már rögtön csalódás érte, mert megtagadták (1875-ben) nyugdíjának folyósítását. Korábban azt a megállapodását kötötte az udvarral, hogy ha állását 10 évi megszakítás nélküli munka után hagyja el, akkor fizetésével teljesen egyenértékû nyugdíjat kap. A nyugdíjat utóbb mégis megkapta. Így hát Zichy Mihály 47 éves korában elkezdhetett szabadon, függetlenül élni.

Néhány szó további életérõl

1874 õszén elkerült Párizsba. Belekapcsolódott a Párizsi Magyar Egylet életébe. Elsõsorban azokkal a kritikusokkal, írókkal, mûvészekkel teremtett kapcsolatot, akik vele rokon forradalmi eszméket és mûvészi felfogást vallottak. Victor Hugon keresztül baráti szálak fûzték Zichyt Dumashoz is. A francia festõk közül elsõsorban a kiváló illusztrátor, Gustav Doret mûvészete állt közel Zichyhez. Párizsban készítette el Goethe és Petõfi illusztrációit, folytatta a Shakespeare-i Falstaffokat. 1875-ben Horace Güngsburg, a párizsi mecénás bízta meg Goethe Faustjának illusztrálásával. Jellemzõ Zichy alkotómódszerére, ahogy kedvelt témáit hosszú éveken át újabb és újabb változatokban érleli: a Falstaffok, a Faust, a Petõfi- és Lermontov-illusztrációk témái végigkísérik szentpétervári, párizsi, nizzai, zalai - majd ismét Szentpétervárra visszatérõ - vándorlásaiban. Az 1878-as párizsi világkiállítás után - ahol a Démon fegyverei-t kiállította - kimerült, és az események megviselték egészségét, így Nizzában keresett gyógyulást. Hûséges kísérõje egyik tehetséges tanítványa, Mary Etlinger, egy cári orvos leánya volt.

1883-ban III. Sándor cár meghívására Zichy ismét udvari festõ lett. Ekkor már 57 éves és a jól jövedelmezõ állás szinte teljesen lekötötte. Ebben az idõben Madách Az ember tragédiája c. színmûvéhez is készített szénrajzokat, s Arany János balladáinak illusztrációin is öt évig dolgozott. A magyar köztudatban e megjelent díszalbumokkal foglalta el helyét. 75. születésnapjára a Nemzeti Szalonban rendeztek kiállítást. Tovább Pétervárott is nagy megbecsülésben élt.

Zichy Mihály egészségét élete utolsó szakaszában gyógyíthatatlan betegségek támadták meg. 1905 tavaszától már nem hagyhatta el szobáját, s csak tétlenül követte figyelemmel az 1905-ös orosz forradalom hatalmas erejû megmozdulását. 1906. február 26-án Zichy Mihály meghalt.

"De ha egész munkásságát a cári család szolgálatában töltötte is, mégsem vetette alá gondolkozását, magasztosabb, nemes emberi érzését kenyéradója akaratának. Lelkesedett a nagy emberi eszményekért, szabadságért, egyenlõségért, csakhogy ezek az eszmények nála már nem mint az emberek természetes jogai szerepelnek, melyeket egy ferde társadalmi berendezkedésben az elnyomottaknak ki kell vívniok az elnyomó osztályok ellen, hanem csak egy szép, kívánatos álomkép, melynek eljöttét boldogan, lelkesen üdvözölné s amelynek eljöttét az emberek, a felsõbbek, jóindulatánál, akarnak siettetni.

(Népszava, 1906)

Felhasznált irodalom

Berkovits Ilona: Zichy Mihály élete és munkássága, Akadémiai kiadó, Bp. 1964.

Bényi László: A zalai Zichy Mihály Emlékmúzeum, Somogyi Múzeum Füzetei, 1970.

Gellér Katalin: Zichy Mihály, Bp. 1990.

Lándor Tivadar: Zichy Mihály élete, mûvészete és alkotásai, Atheneum, Bp. 1902.

Zoltán Péter: Ég és Föld között (Regény Zichy Mihály életérõl), Corvina, Bp. 1976.