A kosárlabdázás története

Az egyik ősnek tekinthető labdajátékot az amerikai bennszülöttek játszották. A maják és az aztékok változatában egy falra erősített fém gyűrűn kellett átütni a csapattagoknak egy golyót. A maják játéka kegyetlen volt: a vesztes csapatot feláldozták az isteneknek...

A mai értelemben vett kosárlabda 1891-ben született az Egyesült Államokbeli Springfieldben. Akkoriban dr. James A. Naismith (1861. november 6. - 1939. november 28.) volt a Springsfieldi Testnevelési Főiskola testnevelő tanára. Mint az iskola futballedzője azt a feladatot kapta, hogy találjon ki egy olyan érdekes játékot, amelyet a diákok a téli hónapokban tornateremben játszhatnak.

A véletlen segített: egy, a terem sarkában álló őszibarackos kosárba dobta a labdát, amikor hivatták. Visszatérve látta, hogy tanítványai az unalmas gyakorlatok helyett a kosárba való dobálással próbálkoznak. Megtetszett neki az ötlet, és két héten belül elkészült a játék tervezete.

Naismith az alábbi öt alapelvből indult ki, amikor a játék szabályait megalkotta:

  1. A játékot gömbölyű labdával, kézzel játsszák.
  2. A játékosok nem futhatnak a labdával.
  3. Bármelyik játékosnak joga van a pályán tetszés szerinti helyet elfoglalni.
  4. A játékosok között ne legyen erős személyi érintkezés.
  5. A labdát "a vízszintesen nyíló kapuba", kosárba kell dobni, amelyet a játékosoknál magasabban kell elhelyezni.

A játék bemutatásához két fából készült barackos kosarat felszereltetett a tornaterem erkélyére. A kosár magassági elhelyezése az erkély magasságából adódott, és ez a 10 láb (3,05 méter) olyan tökéletes gyűrűmagasságnak bizonyult, hogy a mai napig sem változott. Az első mérkőzést 1891. december 21-én a javíthatatlanok osztályának 18 diákja futball-labdával játszotta. A labdabirtoklónak pattogtatni kellett a labdát miközben szaladt. A portás egy létrán ült, hogy kivegye a kosárból a labdát, ha valaki kosarat ért el. Sok dolga nem akadt, mert a meccs végeredménye 1-0 lett.

Az új játéknak nagy sikere volt. Naismith később 13 pontban rögzítette a kosárlabda játékszabályait, melyben elsődleges szempontnak tartotta, hogy a játékban inkább az ügyesség domináljon, mint a nyers fizikai erő. A szabályokat a Triangle (Háromszög) magazin 1892. január 15-i számában közzé is tették New Game (Új Játék) címmel.

AZ ELSŐ 13 SZABÁLY

  1. A labda bármely irányba dobható egy vagy két kézzel.
  2. A labda üthető bármely irányba egy vagy két kézzel (sohasem ököllel).
  3. A játékos nem futhat a labdával. A játékosnak arról a helyről kell eldobnia a labdát, ahol elkapta; engedmény tehető annak a játékosnak, aki futás közben kapja el a labdát.
  4. A labdát kézzel kell megfogni. A labda tartására a karok vagy a test nem használható.
  5. Tilos az ellenfelet bármilyen módon vállal vagy kézzel lökni, megfogni, gáncsolni vagy ütni. A szabály megsértéséért első alkalommal személyi hibát kell ítélni, a második alkalommal a következő kosár eléréséig a játékost ki kell állítani a játékból, vagy abban az esetben, ha nyilvánvalóan sérülést akart okozni ellenfelének, akkor az egész játékból ki kell zárni, és a helyére csere sem állhat be.
  6. Személyi hibának számít a labda ütése ököllel, illetve a 3., 4. pontbeli, valamint az 5. szabályban leírtak megsértése.
  7. Ha bármelyik csapat három egymást követő személyi hibát követ el, úgy számít, mintha a másik csapat kosarat ért volna el. (Egymást követő azt jelenti, hogy eközben a másik csapat közben nem követ el személyi hibát).
  8. Kosarat akkor érnek el, amikor a labdát a földről a kosárba dobják vagy ütik, és az a kosárban marad, feltéve, hogy azok, akik a kosarat védik, nem érintik, vagy mozdítják meg a kosarat. Ha a labda a kosár szélén van, és az ellenfél megmozdítja a kosarat, akkor a kosár érvényes.
  9. Amikor a labda határvonalon kívülre kerül, akkor az a játékos dobhatja be a játéktérre, aki azt először megfogja, vitás esetben a játékvezető dobja be a játéktérre. A bedobásra 5 másodperc áll rendelkezésre. Ha a játékos ez idő alatt nem végzi el a bedobást, akkor az ellenfélre száll át a bedobás joga. Ha bármelyik csapat szándékosan tovább késlelteti a játékot, a második játékvezető személyi hibát ítél ellene.
  10. A második játékvezető feladata, hogy a játékosokat figyelje és jegyezze a személyi hibákat, és értesítse az első játékvezetőt, amikor egy csapat a harmadik egymást követő személyi hibáját követte el. Az ő feladata, hogy kizárja az 5. pontban vétkesnek talált játékosokat.
  11. Az első játékvezető feladata a labdát figyelni. Ő ítéli meg, hogy mikor van a labda játékban, határvonalon belül, melyik csapat hozhatja játékba, valamint ő méri a játékidőt. Ő (téli meg a kosarakat, és számon tartja az eredményt, azokon a feladatokon túlmenően, amelyek természetes feladatai az első játékvezetőnek.
  12. A játék kétszer 15 perces félidőkből áll, közte 5 perces szünettel.
  13. Az a csapat a győztes, amelyik ez idő alatt több kosarat ér el. Abban az esetben, ha az eredmény döntetlen, a játék – a csapatkapitányok egyetértésével – folytatható a következő találat eléréséig.

Az első közönség előtti mérkőzést 1892. március 2-án játszották a springfieldi iskola tanárjai és diákjai. A több mint kétszáz néző előtt a diákok 5-1-re verték a tanárokat. Nem sokkal ezután a játékot bemutatták Mexikóban, ezzel megkezdődött a kosárlabda világot meghódító körútja. Ugyanebben az évben a hartfordi Lew Allen drótvázas kosarat készített, ezzel helyettesítették a barackos kosarakat.

A játék közben néhány néző azzal szórakoztatja magát, hogy elüti a kosár felé tartó labdákat. Az ilyen nézőktől 3,6 m × 1,80 m méretű palánkokkal védik meg a labdát. 1894-ben új hivatalos labdával kezdenek el játszani. A rákövetkező évben l,80 m × 1,20 m-es palánkokat fogadnak el. További újdonság, hogy bevezették a büntetődobást.

Újfajta gyűrűt találtak ki. A gyűrűre hálót erősítettek, melynek az alját egy kötél szorította össze. Amikor a kötelet meghúzták a labda kiesett a kosár alján. A továbbiakban már nem volt szükség a létrás labdakiszedőre.

A nőknek sem kellett sokáig várniuk. 1893. március 22-én lejátszották az első női mérkőzést Northhamptonban, amit viszont a férfiak nem tekinthettek meg.

1896-tól kezdve a mezőnykosarak 2 pontot, a büntetődobások 1 pontot érnek.

1896-tól az Amatőr Sportszövetségre szállnak át Naismith-ről a szabályok és azok változásaival kapcsolatos teendők. E szövetség 1897-ben elrendeli, hogy egy csapat 5 főből álljon, melyet világszerte elfogadnak. E korlátozás meghozatala előtt akár 50-50 játékos is lehetett egyszerre a pályán.

1905-re a kosárlabdát már szinte mindenhol játsszák: a legtöbb középiskolában, egyetemeken, a hadseregben. Ebben az időben sok külföldi diák tanult a Springfieldi Sportiskolában. Ők juttatják el a játékot az óceán másik oldalára. Egy volt springfieldi diák, Mel Rideout hozza át a kosárlabda játékot Franciaországba, és így Európába.

1909-10-ben először fogadják el a szabályokban az üvegpalánkot. Egy játékosnak, miután elkövette a negyedik személyi hibáját, automatikusan ki kell válnia a játékból.

1923-ban előírják, hogy a büntetődobást annak a játékosnak kell elvégeznie, aki ellen a hibát elkövették. Ez ideig elsősorban amerikai kosárlabda szabályokról beszélhetünk. A világ többi része innen vesz át egy-két újdonságot.

A szabályok nem voltak világszerte egységesek. A világ YMCA Bizottsága a springfieldi iskolával együttműködve megalapítja 1927-ben Genfben a Testnevelési Nemzetközi Iskolát. Ez az iskola az európai nemzeti szövetségek részvételével 1932 június 18-án egy konferenciát hívott össze Genfben, melyen 8 tagország megalakította a Nemzetközi Amatőr Kosárlabda Szövetséget, a FIBA-t (Federation International Basketball Amateur). A FIBA első elnöke Leon Bouffard (Svájc), főtitkára Renato Williams Jones (Nagy Britannia) lett.

A FIBA alapító kongresszusán kidolgozták az első nemzetközi szabályokat is:

A szabályok alapvetően néhány kisebb változástól eltekintve az Egyesült Államokban elfogadott szabályokon alapultak. A kongresszuson elhatározták, hogy a szabályokat minden 4 évben - az Olimpia évében - felülvizsgálják, és a szükséges módosításokat egy erre a célra alakult úgynevezett Technikai Bizottság fogja kidolgozni.

1935-ben a NOB hivatalos sportágként fogadja el a kosárlabdát az egy év múlva esedékes Berlini Játékokra. Ez volt az első igazán nagy nemzetközi verseny, ahol a játék egységességének is vizsgáznia kellett. Az aranyéremért az Egyesült Államok 19-8-ra verte Kanadát. A mérkőzést szakadó esőben játszották le.

A berlini FIBA kongresszus új szabályokat vezetett be a védekezés és támadás egyensúlyának megtartása, valamint a magas játékosok előnyeinek csökkentése érdekében. Három időt lehetett kérni. Eltörölték a minden elért kosár utáni feldobást. Ettől kezdve folytatódik kosárszerzés után alapvonali bedobással a játék. Új szabály, hogy a pályát két térfélre osztják és bevezetik a 10 másodperces szabályt, azaz a támadó csapatnak ennyi idő áll rendelkezésére, hogy a védőtérfélről a támadó térfélre juttassa a labdát. Az a játékos, amelyik 4 személyi hibát követ el, kiáll a játékból. A cserejátékosok számát 5-re növelik.

A II. Világháború miatt a következő kongresszust csak 1948-ban tartották Londonban. Bevezetik az USA-ban már négy éve használt 3 másodperces szabályt. Ez a változtatás a magas játékosokat megakadályozza a kosár alatti álldogálásban, gyorsabb, mozgalmasabb játékot biztosít. A cserék számát 5-ről 7-re, az időkéréseket 3-ról 4-re növelik. Egy új szabály alapján a csapat a mérkőzés utolsó 3 percében választhatja az oldalbedobást a büntető dobások helyett. Ez lehetővé teszi, hogy a csapat a játék végén tartsa a labdát és az eredményt. Megengedik, hogy a játékos dobáskor, átadáskor és labdavezetés kezdetekor felemelje a támaszlábát. Az ázsiai játékosok egyre gyakrabban alkalmazzák a tempódobást, az európaiak zöme azonban ekkor még úgy véli, hogy erre csak az alacsony játékosoknak van szüksége.

Az Egyesült Államokban 1949-ben megalakul az NBA (National Basketball Association).

A férfiak első Világbajnokságát 1950-ben tartják Argentínában. Ugyanebben az évben a női válogatottunk a Budapesten rendezett második Európa bajnokságon az ezüstérmet szerzi meg, majd 1956-ban Prágában ezt a teljesítményt megismétli.

A Helsinki Olimpia után a játékosok megengedett hibának számát négyről ötre növelik. A játék viszont unalmassá válik, mert a nyerésre álló csapat húzza az időt, ezáltal hosszú percekig semmi sem történik. Az 1953-as moszkvai Európa bajnokság döntőjében az otthon játszó szovjet csapat a magyarok ellen 15 percig meg sem próbált kosárra dobni. A magyar gárda játékosai közül volt, aki gimnasztikázott, nehogy elmerevedjen.

A játék veszélybe került. Danny Biason 1954-ben egy nagyszerű ötlettel áll elő, melyet az NBA-ben rögtön be is vezettek: a labdát birtokló csapatnak 24 másodpercen belül kosárra dobást kell megkísérelnie. 1956-ban Melbourne-ben a támadási időt 30 másodpercre módosítják, ezzel a labdatartásos időhúzást száműzik a kosárlabdából.

A szigorított területet megnagyobbítják – ekkor kapja meg a jelenlegi formáját – hogy ezzel is kijjebb szorítják a gyűrű alól a magas játékosokat. A Technikai Bizottság újra egyensúlyt teremt a védő és támadó között: a labdavezetést kezdő játékos kezét előbb kell, hogy elhagyja a labda, mielőtt a támaszlábát felemelné.

A tempódobás a leggyakoribb dobásformává válik. Egyre többféle dobási, átadási és labdavezetési technika jelenik meg. Az elzárást, mint a játék fontos taktikai elemét már mindenki ismeri. Gyakoriak a két játékoson alapuló elzárás-leválás kombinációs játékok, de az öt játékost egyszerre bevonó figurák sem ritkák.

1960-ban a Római Kongresszus eltörli a középvonalat, mivel ha 30 másodperc alatt kosárra kell dobni a labdát, akkor a 10 másodperces szabályra nincs szükség. 1968-ban Mexikóban viszont újra visszaállítják a középvonalat és a 10 másodperces szabályt.

Sajnos ekkor bonyolódnak a szabályok is. Az utolsó 5 percben minden hibát (faultot) 2 büntetődobással büntetnek, abban az esetben, ha a faultolt játékos nem ért el érvényes kosarat. Ha mindkét csapat azonos súlyosságú büntetéssel járó hibát vét, a büntetőket nem dobják le, hogy csökkentsék azokat a helyzeteket, amikor mindkét kosárra büntetőket dobnak. Ha a büntetések nem egyenlíthetők ki, vagy az egyik oldalon több büntetés halmozódik az egy akcióban adható büntetődobások száma egy csapat javára nem haladhatja meg a 2 dobást plusz labdabirtoklást. Az esetek széles variációi megnehezítették a játékvezetők életét és néha nehéz helyzetbe kerültek amikor a kiegyenlíthető és törölhető, majd az azután fennmaradó dobások számát kellett kiszámítaniuk. A szabály olyan komplikált lett, hogy sem a nézők, sem a játékosok nem értették a játékvezetők által meghozott ítéletet. 1964-ben Tokióban bevezetik a játékfázis fogalmát, hogy egyértelmű legyen mettől meddig kell egy akcióban elkövetettnek tekinteni a hibákat a kompenzálandó illetve halmozandó büntetések szempontjából. Ezek a szabályok nem voltak igazán egyértelműek, ennek ellenére 20 évet kellett várni az eltörlésükre.

A Tokiói Kongresszuson újra rendezik a szabálykönyvet, hogy áttekinthetőbbé, érthetőbbé, és könnyebben olvashatóvá tegyék. Ekkorra a tempódobást szinte mindenki használja. A mérkőzés egyre inkább az egyéni játék felé tolódik az ellentámadások mind gyakoribbak, a dobott pontok száma növekszik. A játékosok fizikai képességei megnőnek, a kosárlabdajáték mind mozgalmasabbá válik.

Négy évvel később Mexikóban a gyűrű feletti képzeletbeli hengert – amelyen belül a védő játékos nem érinthette a labdát, a támadó viszont igen – eltörlik. Ettől kezdve amint a labda felpattant a gyűrűről, mindkét játékos érintheti a labdát. Az utolsó 3 percben minden elkövetett hibát 2 büntetődobással büntetnek azonban a vétlen csapatnak joga van a büntetődobások helyett oldalbedobást választani.

1972-ben Münchenben eltörlik az utolsó 3 perc szabályát. Többé nincs különbség a mérkőzés vége és a játék többi része között. Ugyanakkor a nem dobó játékos ellen elkövetett személyi hibát csupán oldalbedobással büntetik, ami nem igazán büntetés. E szabályozás következménye az lett, hogy a védő csapat szinte büntetlenül faultolhatta ellenfelét, hogy lehetetlenné tegye számára a dobóhelyzet kialakítását.

Az 1973-as barcelonai Európa Bajnokságon a személyi hibák száma – különösen a mérkőzés végén – rendkívül megnőtt. Az összes mérkőzést figyelembe véve az egy mérkőzésre jutó hibák száma 61-nél is több volt. Ez nagy veszélyt jelentett, gyors cselekvésre volt szükség. Még Barcelonában új szabályváltozást javasoltak: ha egy csapat egy félidőben 10 személyi hibát követ el, az ezt követő pályán lévő játékosok által elkövetett hibák büntetése 2 büntetődobás, kivéve, ha a játékos akkor vét hibát, amikor a csapata birtokolja a labdát. Ilyenkor a büntetés a labda elvesztése, az ellenfél oldalvonali bedobása. Az új szabályt 1974-ben vezették be, és óriási lépést jelentett előre.

A 10 csapathiba szabály valóban lecsökkentette az elkövetett hibák számát, és a montreali kongresszus 1976-ban végleg elfogadta. Újabb problémát az jelentett, hogy a 10 csapathiba elérése után nem volt különbség a büntetésben, ha egy játékost a mezőnyben, vagy dobás közben faultoltak. Ezt a három a kettőért szabállyal kívánták megoldani: amikor is az a játékos, akit dobás közben faultolnak és a dobása sikertelen, jogosult egy harmadik büntetődobásra, amennyiben az első kettő valamelyikét kihagyta. Ha a faultolás közbeni dobás sikeres, a kosárszerző játékos egy további büntetőt is dobhat.

Az 1980-as moszkvai kongresszus 10-ről 8-ra csökkenti a megengedett csapathibákat, hogy tovább csökkentse a személyi hibák számát. A csapatpadon ülők ellen ítélt technikai hibák száma megnövekedett. Elhatározták, hogy az edzőt automatikusan eltávolítják, ha három technikai hibát írnak be ellene.

Először jelenik meg a szabálykönyvben, hogy a személyi érintkezések megítélésének mik az elvei, hogyan kell meghatározni, melyik játékos a felelős a személyi érintkezésért. Ekkor kerül a szabálykönyvbe a függőlegesség elve, amely kimondja, hogy a játékosnak joga van a felette levő térre, valamint a levegőben lévő játékosnak joga van oda leérkezni, ahol felugrása pillanatában más játékos nem állt. Tisztázzák, hogy mi a szabályos és szabálytalan védőhelyzet, mik az elvei az akadályozás és belemenés megítélésének, stb.

1979-ben az NBA bevezeti a 3 pontos dobást. Ugyanezt az ötletet fogadja el a FIBA 1984-ben, azonban a 3 pontos vonal távolsága a kosártól 6,25 m az NBA-ben alkalmazott 7,24 m helyett. Ez a szabály új fejezetet nyit a kosárlabdában. E szabály révén az alacsony játékosoknak nagyobb lehetőség jut a pontszerzésre. Érdemessé válik távoli dobásokkal kísérletezni, így a védőjátékosoknak kijjebb kell húzódni a palánk alól.

A pálya méretét szélességben 1 m-rel, hosszában 2 m-rel megnövelik. A csapathibák számát 8-ról 7-re csökkentik. A hetedik csapathiba utáni büntetés megváltozik, az egy és még egy szabályt vezetik be, azaz a játékos csak akkor jogosult a második büntetődobásra, ha az elsőt bedobta. Eltörlik a három a kettőért szabályt. Ha a hibát kétpontos dobójátékos ellen követik el, két büntetődobás jár, ha hárompontos dobó ellen, akkor három büntetődobás a büntetés. Az edző elleni technikai hiba büntetését szigorúbbá teszik: a két büntetődobáson felül a vétlen csapat oldalbedobással folytathatja a játékot.

1986-tól minden szándékos és kizáró hibát, melyet egy pályán lévő játékos követ el, a két vagy három büntetődobáson felül, a másik csapat javára adott oldalbedobással büntetnek. A szabály célja, hogy a szigorúbb büntetéssel csökkentsék az egyre gyakrabban előforduló ilyen jellegű hibákat.

1990-ben eltörlik a büntetődobás és oldalbedobás közti választás lehetőségét, valamint a játékfázis fogalmát. Nem korlátozzák az egy támadásban elérhető pontok száma. A játékvezetőknek meg kell határozniuk az elkövetett hibák sorrendjét, és végrehajtani a büntetődobásokat abban a sorrendben, ahogyan történtek. Ezzel megszűnik a büntetések komplikált számítása, minden sokkal egyszerűbb és érthetőbb mindenki számára. A büntetők helyett oldalbedobás nem választható.

Az edzők, csapatkísérők egyre gyakrabban szaladnak be a pályára hogy egy-egy ítéletet megvitassanak. Ennek megakadályozására bevezetik a csapatpad területét. Abban az esetben, ha a csapatpadon ülők közül valaki elhagyja ezt a területet technikai hiba ítélhető az edző ellen. Ezen felül, ha valaki a csapatpad területét elhagyja, amikor verekedés tör ki, azonnal ki kell zárni a játékból.

A játékvezetőknek mindkét térfélen kell kezelniük a labdát. A bedobó játékos – miután a játékvezető átadta neki a labdát – az oldalvonal mentén nem mozoghat egy normál lépésnél többet. Büntetődobáskor a labdáért ugró hat játékos abban a pillanatban léphet a szigorított területre, amint a labda elhagyta a büntetődobó játékos kezét.

Egy teljesen új szabályt vezetnek be. A játékvezetők helyesbíthetnek bizonyos tévedéseket a büntetődobások végrehajtásával, valamint az eredménnyel kapcsolatban.

1994-ben az egész szabálykönyvet átszerkesztik. A 2×20 perces félidejű és a 4×12 perces negyedekből álló mérkőzés is egyaránt elfogadott. A bedobást mindig a határvonalon kívülről ahhoz a ponthoz legközelebb kell elvégezni, ahol a szabálysértés történt. Így az alapvonalról is történik bedobás, kivéve az alapvonal közvetlen palánk mögötti szakaszát. A dobómozdulat, levegőben levő játékos esetén, ismét addig tart, amíg a játékos le nem érkezik a földre. A lépésszabályt teljesen újra fogalmazzák. Az elsőként talajra érkező láb lesz a támaszláb, nem a hátul lévő láb, mint ez korábban volt.

A játék egyik igen látványos mozdulatát, amikor a támadónak a gyűrű fölé ívelik a labdát és az bezsákolja, lehetővé teszik, azaz a támadó játékos érintheti a labdát a gyűrű szintje felett leszálló ágban, amennyiben átadás történt. A szándékos hiba fogalmát sportszerűtlen hibára változtatják. A játékvezetők nem ítélhetnek sportszerűtlen hibát csupán azért, mert egy játékos a mérkőzés utolsó perceiben követi el, hogy megállítsa a mérkőzésórát. A sportszerűtlen hibát azonos módon kell megítélni a mérkőzés első percétől az utolsóig. Eltörlik az egy és még egy szabályt: helyette 2 büntetőt dobnak.

A kizáró hiba büntetését azzal szigorítják, hogy ha játékost, edzőt vagy a csapatpad személyei közül valakit kizárnak a játékból, annak a mérkőzés végéig az öltözőben kell tartózkodnia, vagy amennyiben úgy dönt, elhagyhatja az épületet.

Büntetődobáskor csak 6 játékos ugorhat a lepattanó labdáért: a büntetődobó sáv menti helyközökben felálló három védő és két támadó, valamint a büntetődobó játékos. A többi négy játékos a meghosszabbított büntetővonal és a hárompontos vonal mögött helyezkedhet el.