Messze tájon, ahová a tél elöl költözik a fecske, élt egy özvegy király. Tizenegy fia volt, s egyetlenegy leánykája. A tizenegy királyfi csillagot viselt a mellén, díszes kardot az oldalán, úgy járt iskolába. Gyémánt palavesszővel arany palatáblára írtak, szépen olvastak. Jó tanulók voltak mind a tizenegyen, meglátszott rajtuk, hogy igazi királyfiak. Kicsiny húguk meg naphosszat tükörüveg zsámolyán üldögélt, és képeskönyvét nézegette - olyan képeskönyve volt, aminek fél ország az ára.



Boldogan éltek a királyi gyermekek, csakhogy ez a boldogság nem tartott sokáig.

Apjuk, az ország ura, egy gonosz szívű királynőt vett feleségül, aki a tizenkét árva gyermeket sehogy sem szívlelhette. Kitűnt ez már a legelső napon: a palotában fényes ünnepség volt, s a gyerekek is vendégesdit játszottak; máskor annyi kalácsot meg sült almát kaphattak a játékhoz, amennyit csak akartak - a mostohájuk meg csak homokot öntött kis edényeikbe, és azt mondta nekik, hogy tekinthetik akár a legfinomabb ételnek.

A kicsi királylányt sietett is elemészteni a háztól, falura küldte, s egy parasztasszonyra bízta, a királyfiakat meg addig szidta-gyalázta a király előtt, hogy az végül már törődni se kívánt velük.

- Szálljatok ki a messzi világba, és gondoskodjatok magatokról! - mondott rájuk gonosz átkot a királyné. - Néma, fekete madarakká változzatok!

De az átok csak félig teljesedett be: a tizenegy királyfiból tizenegy hófehér vadhattyú lett. Különös kiáltással kiröppentek a palota ablakán, elsuhantak a kert fölött, a messzi zöld erdő felé.



Napkelte előtt rátaláltak a parasztházra, ahol kicsi húguk még az igazak álmát aludta. A vadhattyúk suhogva kerengtek a zsúptető fölött, karcsú nyakukat nyújtogatták; csapkodtak széles szárnyukkal, de nem vette észre őket senki. Tovább kellett hát szállniuk, fellegek fölé, messze vidékre. Egy tengerparti rengeteg erdőben telepedtek le.

Kicsi húguk, a királylány ott álldogált a parasztszobában, s egy zöld levéllel játszogatott, mert egyéb játéka nem volt. Lyukat szúrt a levél közepébe, a nap felé tartotta, keresztülnézett rajta, s úgy tetszett, hogy bátyái ragyogó szemét látja. Attól fogva valahányszor végigsimították arcát a napsugarak, az ő csókjaikra gondolt.

Egyformán teltek a napok. A szél néha végigfutott a ház előtt viruló rózsabokrokon, s odasúgta nekik: "Ti vagytok a legszebbek az egész világon!" De a rózsák a fejüket ingatták, és visszasúgták a szélnek: "Szebb a kis királylány!" Az öreg parasztasszony vasárnaponként kiült a küszöb elé, zsoltároskönyvét lapozgatta; a szél megforgatta a könyv leveleit, és azt mondta nekik: "Ti vagytok a legjámborabbak a világon! " S a lapok azt zizegték: "A kis királylány jámborabb!" - Bizony igazat mondták a rózsák is, a zsoltároskönyv levelei is!

Amikor a királylány betöltötte tizenötödik esztendejét, hazavitték apja palotájába. De alighogy meglátta a mostohája, elöntötte a sárga irigység s a fekete gyűlölet, olyan szépséges hajadonná serdült. A legszívesebben hattyúvá változtatta volna őt is, mint bátyjait, de nem merte mindjárt megtenni, mert a király már látni akarta a lányát.



A gonosz királyné reggel bement puha párnákkal, szőnyegekkel ékesített márványfürdőjébe, tenyerére vett három fertelmes varangyot, megcsókolta sorra mind a hármat, s az elsőnek azt mondta:

- Ülj a királylány fejére, hogy lomha legyen, mint te! - Ülj a homlokára - mondta a másodiknak -, hogy rút legyen, mint te, s rá se ismerhessen az apja! - Te meg a mellére ülj! - súgta a harmadiknak -, hogy megromoljon szívében, s a kínok kínját szenvedje miatta!

Aztán beledobta a varangyos békákat a fürdő tiszta vizébe, amely nyomban megzöldült a testüktől, s beparancsolta a kis királylányt. Levetkőztette, rákiáltott, hogy lépjen a fürdőbe, s amikor a királylány belemerült a vízbe, az egyik béka nyomban a haja közé bújt, a másik rátelepedett a homlokára, a harmadik a szíve fölött ült meg, de a kis királylány mintha észre se vette volna őket. Amikor kilépett a fürdőből, három piros mákvirág libegett a víz színén; ha a békák nem mérges varangyok, s a gonosz királyné nem csókolja meg őket, piros rózsákká válnak, de így is virág lett belőlük, mert a kis királyleány testét érintették. Olyan tiszta volt annak a szíve, hogy gonosz varázslat nem foghatott rajta.

Dúlt-fúlt a mostoha, amikor ezt látta, de aztán bedörzsölte a királylány testét dió levével, ami sötétbarnára festette gyönge fehér bőrét. Szép arcát boszorkánykenőccsel csúfította el, selymes haját összekócolta - senki sem ismerhetett a szépséges lányra. Meg is rémült az apja, amikor színe elé vezették, s azt mondta, hogy ez a rút teremtés nem lehet az ő leánya. Nem ismerte meg a királylányt senki, csak a házőrző kutya meg az ereszalji fecske, de ezek oktalan állatok voltak, nem szólhattak senkinek.

Sírva fakadt a szegény kis királylány, távollevő bátyjaira gondolt. Otthagyta apja palotáját, s nekivágott a végtelen világnak. Ment, mendegélt egész nap, széles mezőkön, mocsarak zsombékján, végül egy sűrű rengetegbe ért. Nem tudta maga se, hová, merre tartson, csak a fájó szíve űzte; bátyái után vágyódott, megérezte, hogy azokat is kikergették a messzi világba. Őket akarta megtalálni.

Ahogy az erdőbe ért, hamarosan rásötétedett. Le is tévedt a szegény kis teremtés az útról; a fák sűrűjében lefeküdt a moha puha vánkosára, elmondta az esteli imádságot, s egy korhadt fatönkre hajtotta a fejét. Mélységes csend borult az erdőre, langyos volt az éjszaka, a fű meg a moha sűrűjében szentjánosbogarak világítottak, mint megannyi zöldes fényű szikra, s ha a királylány megrezdített egy faágat, arról is hullottak a zöld lámpásos bogárkák, mintha csillageső szakadt volna.

Egész éjszaka bátyáiról álmodott: mintha újra gyerekek lettek volna, gyémánt palavesszővel szép betűket róttak arany palatáblájukra, s nézegették kicsiny húgukkal a fél országot érő képeskönyvet. De a palatáblára nem köröket meg vonalakat írtak, mint régen, hanem merész tetteiket jegyezték fel rá. S ahogy leírták, megelevenedett a képeskönyv, a madarak zengő énekbe kezdtek, az emberek leléptek a lapról, és elbeszélgettek vele meg a bátyáival. Ha aztán tovább lapozott a könyvben, visszasiettek a helyükre, nehogy a képek összekeveredjenek.

Magasan járt már a nap, amikor kinyitotta a szemét. A királylány nem láthatta a napot, mert a sűrű ágak, futó indák eltakarták a szeme elől, de résein átszűrődtek a sugarak, könnyű, aranyos fátyollá szövődtek az ágak között, az erdő illatozott, s a madarak a feje körül röpködtek. Halk csobogást hallott: források vize zubogott a közelben, egy homokos medrű mély tóba szakadt valamennyi. A tavat sűrű bokrok szegték, de egy helyen rést törtek köztük az inni járó szarvasok. A kis királylány itt odajuthatott a vízhez. Olyan tiszta volt a tó tükre, hogy ha a szél nem rezdíti néha a bokrok leveleit, tükörre festett képnek gondolhatta volna őket, aki látja, mert olyan tisztán verte vissza minden kis águkat, minden napsütötte meg árnyék felhőzte levélkéjüket a víz.

A kis királylány megpillantotta arcát a tó tükrében, s elrémült barna bőre rútságán, de amint belemártotta a vízbe kezét, és megmosta arcát, homlokát, olyan gyöngén fehér lett a bőre, mint volt. Akkor levetkezett, s megfürdött a tiszta vizű tóban. Amikor kilépett belőle, olyan szép volt megint, hogy nem akadt mása a világon. Felvette ruháit, befonta hosszú, selymes haját, odament a kristályos vizű forráshoz, ivott a tenyeréből, aztán nekivágott az erdő sűrűjének, hogy hova ér el, maga sem tudta.



Bátyáira gondolt meg a jó istenre, aki talán nem hagyja el, hiszen lám, vadalmát érlel az erdőben, hogy táplálja az éhes vándort, s őt is odavezette egy gyümölcstől roskadozó vadalmafa tövébe. A kis királylány csillapította éhségét, aztán megtámasztgatta a fa ágait, s ment tovább az erdő sötét sűrűjébe. Halotti csönd volt, még a lába elé hulló levelek zizzenését is hallotta; madár se járt arra, egy napsugár se tudott átfurakodni az egymásra boruló lombokon. Olyan sűrűn álltak a fák, hogy a kis királylány sűrű rácskerítésnek látta maga körül az erdőt. Egyedül érezte magát, mintha maga volna az egész teremtett világon. Sötéten borult rá az éjszaka, itt egy árva szentjánosbogár se világított a mohában; a királylány szomorúan hajtotta álomra a fejét.

Reggel továbbindult, de alig tett néhány lépést, egy öreganyóka jött vele szembe az erdőben. Erdei bogyót vitt egy kosárban, s megkínálta belőle a kis királylányt. Az megkérdezte tőle, nem látott-e errefelé tizenegy királyfit lovagolni.

- Királyfit nem láttam - felelte az anyóka -, de láttam tegnap tizenegy hattyút. Aranyos korona ragyogott a fejükön, s nem messze innen lefelé úsztak egy folyón.

Elvezette a királylányt egy lankáig, amelynek tövében sima vizű folyó kanyargott. Két partját fák szegélyezték, sűrű lombjuk összeborult a víz fölött; ahol olyan széles volt a víz, hogy nem érhettek össze, ott kiléptek gyökereikkel a földből, és úgy hajoltak közelebb egymáshoz. A királylány elbúcsúzott az öreganyótól, és indult lefelé a folyó mentén; addig ment, mendegélt, míg elért oda, ahol a folyó beleszakad a végtelen tengerbe.

Ott tündöklött előtte a roppant víztükör, de nem fehérlett rajta egyetlen vitorlás, nem ringott egyetlen csónak sem. Hogyan jut tovább? Lába elé nézett, ahol ezer meg ezer kavics hevert; valamennyit sima gömbölyűre csiszolta a tenger. Attól kapott szép, kerekded formát üveg, vas, kő; a tenger formálta a kemény anyagot, pedig az még puhább volt, mint a kis királylány fehér keze. "Fáradhatatlanul hömpölyög a tenger hulláma, csiszolja a kemény követ. Ilyen fáradhatatlan akarok lenni én is. Köszönöm a példát, tenger hulláma, hömpölygő, tiszta víz! A szívem azt súgja, te viszel el egyszer az én kedves bátyáimhoz!"

A tenger locsolgatta parti füvön tizenegy hófehér hattyútollat talált; csokorba kötötte valamennyit. A tollakon vízcseppek tündöklöttek: harmat volt-e vagy könny, ugyan ki tudhatja? Elhagyatott volt a tengerpart, de a királylány nem érezte árvának magát: nézte a tengert, amely minden pillanatban más és más, többet változik egyetlen óra alatt, mint a csöndes, édesvizű tavak egész esztendőben.



Nehéz, fekete felhő kúszott az égre, mintha azt mondta volna a tenger: "Tudok ám én sötét is lenni!" Aztán föltámadt a szél, és a hullámok fehér tajtékot táncoltattak tornyos hátukon. Majd rózsaszínűvé szelídült a fekete felhő, elaludt a szél, s olyan volt a tenger, mint egy zsenge rózsalevél: finom zöldesfehér. Csöndesen pihent, csak a part szélén süllyedt-emelkedett, mint egy alvó gyermek melle.

Mielőtt a nap belémerült a tengerbe, egy csapat hattyút pillantott meg a kis királylány; tizenegy pompás vadhattyú röpült hosszú sorban a szárazföld felé. Fejükön csepp aranykorona tündöklött, olyan volt a csapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. A királylány fölment egy dombra, s elrejtőzött egy bokor mögé; a hattyúcsapat a közelében hangos szárnysuhogással leereszkedett a partra.

Amint a nap a tengerbe bukott, hirtelen megrázták magukat, elhullatták hattyútollukat, s ott állt a tizenegy királyfi, a kis királylány tizenegy bátyja. A lány felkiáltott a bokor mögött; ráismert kedves bátyáira, akármennyire megváltoztak is időközben. Szerető szíve megérezte, hogy csak ők lehetnek. Odafutott hozzájuk, keblükre borult, nevükön szólította őket; a királyfiak sírtak meg nevettek örömükben, ahogy kicsi húgukat meglátták, mert ráismertek ők is, pedig közben hajadonná serdült. Elmondták egymásnak, hogyan bánt velük gonosz mostohájuk.



- Nekünk, tizenegyünknek - mondta a legidősebb királyfi - vadhattyúk képében kell szállnunk, míg a nap az égen jár; amint leáldozik, megint visszanyerjük emberi alakunkat. Azért mindig ügyelnünk kell, hogy napszálltakor szárazföld fölé érjünk, mert ha éppen a hullámok fölött röpülünk, s akkor változunk át, a mélységben leljük halálunkat. Nem itt lakunk, hanem a tenger túlsó partján, épp ilyen szép vidéken. Nagyon hosszú odáig az út, át kell repülnünk az egész végtelen tengert, s egy szigetet se lelhetünk útközben, hogy megpihegnénk rajta. Csak egy magányos sziklaszál emelkedik ki a tengerből, akkora csak, hogy ha jól összehúzódunk, éppen elférünk rajta. Ha háborog a tenger, fölcsapnak ránk a hullámok, de mi hálát adunk az istennek azért a kis szikláért is. Azon töltjük az éjszakát emberi alakban; ha nem volna, soha el nem juthatnánk szülőföldünkre, mert olyan messze van, hogy csak az esztendő két leghosszabb napjából telik ki az út. Minden esztendőben egyszer látogathatunk el apánk országába, tizenegy napig időzhetünk ott; elszállhatunk a nagy erdő fölött, onnan látni a palotát, ahol születtünk, s ahol apánk él, meg a templomot, ahol anyánk nyugoszik. Úgy érezzük olyankor, mintha minden fa és minden bokor a testvérünk volna. A mezőkön szilaj lovak száguldoznak, mint régen, gyerekkorunkban, a szénégető ma is azokat a dalokat énekli, amelyekre összefogózva táncoltunk kicsi korunkban. Ez a part a mi hazánk, ide húz a szívünk, s itt találtunk meg téged is, kicsi húgunk! Még két napig maradhatunk itt, s aztán megint útra kelünk, túl a tengeren, szépséges vidékre, de az nem az igazi hazánk. Ó, ha magunkkal vihetnénk! De itt se hajó, se csónak messze környéken.

- Megválthatlak-e benneteket? - kérdezte kicsi húguk. - Megválthatlak-e az átok alól!

De bátyái nem feleltek. Szürkületkor aludtak egy keveset, egész éjszaka beszélgettek.

A kis királylány hattyúszárnyak suhogására ébredt. Bátyái már vadhattyúk képében kerengtek körülötte, aztán egy csapatban elröpültek. De az egyik, a királylány legkisebbik bátyja ottmaradt húgánál, ölébe hajtotta a fejét, s a kis húga simogatta fehér szárnyait. Együtt maradtak egész nap. Alkonytájban visszatértek a többiek is, s mikor a nap a tengerbe merült, megint daliás királyfiakká változtak.

- Holnap útra kelünk, s egy álló esztendeig nem térhetünk vissza. Nem hagyhatunk itt magadra. Van-e bátorságod velünk útra kelni? - kérdezte a legidősebb testvér. - Karomon elbírnálak, akármeddig elvinnélek, mindannyiunk szárnyának ereje elég talán, hogy átvihessünk a tengeren.

- Vigyetek magatokkal! - kérte őket kicsi húguk.

A királyfiak egész éjjel virrasztottak: erős fűzfaháncsból meg szívós gyékényből hálót fontak, nagy hálót, s erre fektették alvó húgukat, amikor felbukkant a nap. Akkor hattyúkká változtak, csőrükbe fogták a hálót, s nagy suhogva fölröpültek a felhők fölé. A nap a királylány arcába tűzött, s az egyik hattyú fölébe lendült, ott repült egész úton, hogy széles szárnyaival hűs árnyékot terítsen rá.



Messze elhagyták már a partot, amikor a kis királylány fölébredt; azt hitte, álmodik még, olyan különös volt a repülés fenn, magasan, a végtelen tenger fölött. Egy ágat talált maga mellett a hálóban tele érett, piros bogyóval meg egy csomó édesgyökeret: a legkisebbik bátyja tette oda neki; hogy éhét-szomját csillapítsa. A kis királylány hálásan mosolygott fel rá: ő repült a feje fölött is az egész úton.

Magasan szálltak, igen magasan; a legnagyobb hajót is vízen ringatózó fehér sirálynak látták maguk alatt. Egy nagy felhő tornyosodott fel mögöttük, s rávetődött a húgát repítő tizenegy hattyú óriási árnyéka. A kis királylány soha nem látott még ennél különösebbet. De magasabbra hágott a nap, a felhő lassan elmaradt mögöttük, s szétfoszlott a csodálatos árnykép.

Sebesen szálltak egész nap, mint kilőtt nyilak raja, úgy suhantak a tenger fölött, de mégsem olyan sebesen, mint máskor, teher nélkül. Hirtelen fölfordult a tenger, elkomorodott az ég, vihar támadt. A kis királylány ijedten látta, hogy hanyatlóban van a nap, a magányos sziklaszál pedig nincs még sehol. Úgy rémlett neki, mintha testvérei egyre fáradtabban suhogtatnák szárnyukat. Jaj, ő okozza vesztüket, miatta nem tudnak sebesebben szállni, s ha a nap leáldozik, királyfiakká változnak, s belezuhannak a mélységes tengerbe! Az eget beterítették a fekete felhők, súlyosan, sötéten nyomultak előre, mint a folyékony ólom; villámok hasogatták az eget. A sziklaszálat pedig még mindig nem látta.

A nap elérte a tenger szélét, a királylány remegve várta, mi következik. A vadhattyúk hirtelen leereszkedtek, olyan gyorsan, hogy kis húguk már azt hitte, zuhannak, de aztán megint magasra csaptak. A napkorong felét már elnyelte a tenger, amikor a királylány megpillantotta a mélyben a magányos sziklaszálat; akkorának látszott csak, mint egy fóka feje. Sebesen bukott alá a nap, nem volt már nagyobb egy csillagnál; abban a szempillantásban elérték a sziklát, s a nap kilobbant, mint a gyertya lángja. Egymást átkarolva álltak köré a bátyái, annyi helyük volt csak, hogy a lábukat megvethették. A háborgó tenger fölcsapott a sziklára, fröcskölte rájuk keserű habjait; az ég világos volt a villámok hosszú lángostoraitól, morajlott az ég meg a tenger, de a testvérek nem féltek, átkarolták egymást, és várták a reggelt.

2. rész »